Az Európa 1966-ban adta ki a kétkötetes Nem félünk a farkastól című válogatást, alcíme szerint: Modern amerikai drámák; és mintha csak

Az Európa 1966-ban adta ki a kétkötetes Nem félünk a farkastól című válogatást, alcíme szerint: Modern amerikai drámák; és mintha csak az évszázad maradék egyharmadának végét akarta volna kivárni, most megjelentette a Titkosírás című újabb antológiát. Mivel már jó ideje az van nyomatva, hogy a modernitásnak vége, a modern jelző itt is maira modernizálódott.Eugene O´Neill, Tennessee Williams, Edward Albee, Arthur Miller - négy író neve a hatvanhatos kiadványból. Drámáik az eltelt évtizedek alatt nemhogy nem tűntek el a színpadokról sem a tengerentúlon, sem nálunk, hanem inkább úgy néz ki, most már megmaradnak, a belátható jövőben használni fogják őket színészek és rendezők, hivatásos és magánszorgalmú olvasók. Kérdés persze, egy drámaantológia kinek készül, és egyáltalán:

mire való?

Hatvanhatban az akkori szokásoknak megfelelően beleírták még a könyvbe, hogy 20 500 példányban készült, ez többnek látszik, a magyar színészek-rendezők-dramaturgok kevesebben vannak, eszerint tehát éltek és élnek itt drámaolvasók, olyan emberek, akik írásjelek alapján nemcsak történetet képesek vizionálni, hanem helyzeteket, előadást is, és ebben ráadásul örömüket lelik. A drámaolvasók egy nagyon kicsi kisebbség, pedig nyilván ez a mostani kötet sem kizárólag a színházi szakmának szól. És persze megmutat valamit Amerikából is egy ilyen válogatás, abból az országból, mely nem olyan régen még a realitás határán lebegő birodalom volt, tiltott föld. Kínálkozik a lehetőség, hogy ezúttal ennek a hét drámának alapján beszéljünk az USA-ról, és akkor megint megállapíthatjuk, hogy az ország aránytalanul nagy részben New Yorkból áll: két darab helyszíne Manhattan, új fejlemény, hogy ebből az egyiké a Harlem, és szereplői ennek megfelelően egytől egyig feketék. Fontos helyszín még a nyugati part, nem meglepő módon Los Angeles, a filmstúdiók környéke; további két darab helyszíne viszont nincs meghatározva, amerikai kisvárosok - mintha ami nem New York vagy Kalifornia, vagy külföld, az úgy, ahogy van, "A kisváros" volna. A külföld két drámának szolgál helyszínül, egyiké a De Sade-korabeli Párizs, a másiké nem más, mint

Budapest

Szép, hogy ennek a szerzője, Maria Irene Fornes kubai származású, és évekig élt Franciaországban: tényleg nemzetközivé lett mára a világ, olyannyira, hogy a mű eredeti változatában a szöveg nem kis része hungarian nyelven szólal meg. Nem lenne érdektelen megnézni az eredeti amerikai produkciót vagy bármely másikat valahol (a szerző darabjait világszerte játsszák), sajnos ha a magyar nyelv magyarral váltakozik, ahogy nekünk megadatik, az nem annyira izgalmas. Budapest vonzó és végzetes tájnak mutatkozik, életellenes helynek, és mint ilyen, hasonlít az igazira, annak ellenére, hogy Fornes nem realista, hanem már vagy negyven éve egyfolytában avantgárd.

Amerikában sok az író, már legalábbis e minta szerint: három dráma hőse űzi ezt a mesterséget, bár írni, az önmagában kissé unalmas lehet, mert a háromból az egyiknek, hogy megéljen a színpadon, még bunyósnak is kell lennie, a másik homoszexuális és egy usque négy halál írható a rovására, a harmadik pedig nem más, mint maga De Sade márki, igaz, ez már a múlt, és a mindenkor dekoratív helyszíneket kínáló Franciaország. Olyan elődök után, mint Peter Weiss és Misima Jukio, Doug Wright gátlástalanul formálta tovább a Sade-mítoszt; érdekes, hogy

végül mindig a márki

lesz nemcsak a legérdekesebb, hanem a legemberibb figura is a színpadon. Sade megszállottsága ezúttal inkább írói, mint gyakorló szadistai, és a darabot kevésbé terheli a pátosz, mint akár Weissét, akár Misimáét, stílusa könnyed. A szerző pedig óvakodik tőle, hogy színészeit nehéz szerepekkel, fölösleges színpadi jelenlétekkel gyötörje: csak azt hozza be, akinek tényleg dolga van, akinek jó mondatokat tud adni, itt nincsenek álldigálva unatkozó vagy egyszerre mozduló statkók, keservesen igyekvő mellékszereplők. Ez egyébként a kötetben szereplő minden íróra vonatkozik. Nagyon megtanulták tisztelni a színészben az embert. Vagy a gázsit. De az is lehet, hogy saját tevékenységükben a mesterséget. A mai amerikai drámaíró nemcsak a szereplőket adagolja okos megfontolással, hanem a helyszíneket is. Idézet kedvenc helyszínleírásomból: "A díszlet egy dél-manhattani raktárépület lakássá átalakított csarnoka. (É) Olyan típusú hely ez, amiért az ember ölni is képes volna, vagy belepusztulna, ha itt kéne élnie." Ez jó; mondhatnám: az egész darabból ez a legjobb. Mert arról szó sincs, hogy a kötet hét darab remekművet tálalna föl a magyar olvasónak: annyit lehet róluk mondani, hogy érdekes drámák, játszhatók, úgy, ahogy vannak, a terjedelmük is tökéletesen megfelelő, se túl hosszú, se túl rövid, és mindegyik szerethető valamiért. Upor László, a kötet szerkesztője, aki maga készítette a válogatást, írta az informatív jegyzeteket és utószót, minden lelkesedése ellenére sem akar meggyőzni arról, hogy ezernyi zseniális műből fájó szívvel volt kénytelen szelektálni - vagyis a kiadói nagyotmondások korában rokonszenves mértéktartást tanúsít. Upor fordítóként szintén benne van a kötetben, és neki köszönhető a többi fordító szerencsés kiválasztása is - többüknek ez az első, kötetben megjelenő drámafordítása.

Ha előadnák, jó lenne megnézni még David Mamet drámáját, a Titkosírást, a dialógusok messze ebben a legjobbak, és Diana Sonét, melyben a gyermeki mindenhatóság egy édes- anyát az Apogonidák családjába tartozó nagy tengeri hallá változtat.

- zg -

Titkosírás; szerkesztette: Upor László; Európa Könyvkiadó, 2000, 547 oldal, 2500 Ft