Tehát: a halmozott vagy halmozatlan hátrányos helyzetek műalkotásbéli tárgyalása, ábrázolása, bármilyen felhasználása veszedelmes dolog, alapjáraton ad lehetőséget sokféle befogadói prekoncepció gyártására. Ezek közül épp csak említeném a legbrutálisabbat, mikor a hátrányos helyzet szimpla horog és pajzs, becsalja a népeket a moziba, és megvéd a kritikától, hiszen ha az alkotást bántod, a jó ügyet gáncsolod, védteleneket bántalmazol, mert olyan vagy. Mondjuk ki: a filmkészítők nem védtelenek. A védtelenek az esetek látványos többségében velük szemben (is) védtelenek.
"Merek, mit férfi merhet, ki többet mer, nem ember" - mondja Macbeth, de én még nem láttam olyan színpadi megoldást, amelyben e szavak egy leveseskondér mellől zengenének föl.
Tímár Péter többrendbeli közlése szerint a vakoknak csinált filmet vakokról. Egyébként köszöni szépen a látók érdeklődését is. Nekünk így annak vizsgálata marad, mit mond Tímár a vakoknak, és mit mutat a látóknak. Megkockáztatom: ugyanazt ugyanúgy.
Van egy jelenet a filmben. A Vakok Intézetének igazgatónője két rockzenésszel tárgyal egy ünnepi alkalommal bemutatandó musicalről. Ami itt elhangzik, ha akarták, ha nem, ha tetszik, ha nem, egyértelmű üzenetnek tűnik nézők és hallgatók számára egyaránt.
Ha akarták: romlottságig cinikus.
Ha nem: árulkodó.
Odáig a film arról szól, hogy van két huzamosabb ideje sikertelen rockzenész, egyikük a vécén belenyúl a tutiba. Százévesek a vakok (ezt a film állítja, szó szerint), s intézetük növendékei által előadott musicallel ünnepelnének. Pályázatot írnak (írtak) ki a dalmű megírására. A pályadíj meglehetős, kétmillió forint, de nem érdekel senkit, szabad a pálya két olyan teljességgel reménytelen esetnek is, mint hőseink.
A jelenetben a már elnyert pályázat megvalósításának szükségessége kerül szóba. Van egy harmadik millió is a kivitelezésre. Az igazgatónő közli az érintettekkel, hogy művük "silány dolgozat" (megkérdezte erről távoli rokonát, Somló Tamást is), de ha betanítják a vak növendékeknek, övék az összeg.
Mit állít tehát a Vakvagányok?
Csak annyit, hogy a vakokat tömik pénzzel (elhangzik a filmben: "a Soros"), és jó nekik a szar is.
Ez az a pont, amikor az egészet ott kéne hagyni. Nemcsak kimenni a moziból, hanem a jegy árát is visszakérni, sőt nyilatkozni arra nézvést, hogy nem tekintem magam a film nézőjének, hiszen könnyen kitalálható: az alkotás további pályája nézettségi mutatókkal lesz kikövezve.
Nincsen szükség különösebb empátiára ahhoz, hogy a vakok megjelölést mindenkire értsük, minden jegyváltóra, de mire megyünk vele. Bár ezek után nem könnyű, mégis tételezzük fel, a film alkotói nem ezt állítják, vagy nem így akarták mondani. A mélységes kiszolgáltatottságról beszélnek ők, hogy a vakok egyszerűen kénytelenek beérni ennyivel, hisz sem többre, sem jobbra nem számíthatnak tőlünk. Végül is a hárommillió is csak talajmenti hőseink számára magas összeg, például az intézmény elfogadható működésének tekintetében nagyon is csekély.
Csakhogy a Vakvagányok című film úgyszólván folyamatosan, eszközként használ önreflexív elemeket. Például mi másnak tudhatnánk be azt a dramaturgiailag igencsak kétes részt, amikor a reménybeli előadás szereplői azzal kénytelenek szembesülni, hogy a musical bizony playbackről fog menni, mert egyfelől így szokás, másfelől a Somló, felháborodva a zenésztársadalom mélységes érdektelenségén, érzéketlenségén, elintézte, hogy cédén is megjelenjen az anyag, ott meg rosszul venné ki magát az amatőr hangicsálás. Ez egyértelműen a filmről szól, a vak szereplőket szigorúan szinkronizálták. Ezt nyilván úgy kell értelmezni, hogy nemcsak annak a néhány vak szereplőnek szól, aki végül létrehozta ezt a produkciót, hanem az összes magyarul értő gyengén látónak. Hát persze.
Ám mielőtt rajtunk is eluralkodna valamiféle szerepzavar, szükséges néhány alapvető megállapítás. Egy filmkritikának nem feladata megvédeni a vakokat. Jogosítványa sincsen effélére, de teljességgel szükségtelen is. Hogyan is jönnék én ehhez. Ha a recenzió ilyesmibe bonyolódik, az értelmezési zavarnak tekinthető. S mint ilyen, különösebb fenntartások nélkül a vizsgált műre kenhető.
Mert amit látunk, az egy speciális környezetbe helyezett, speciális keretek közé szorított, igen-igen halvány, kifejezetten bicegős történet. Közhelyek tömegével előadott, kereteire kínosan és folyamatosan tekintettel lévő, színészválasztási és színészvezetési tévedésektől terhelt, önmagában semmitmondó darab, nagy adag hatásvadászattal, tutiramenéssel súlyosbítva. Tímár Péter filmkészítői érdemeinek felsorolása, a Privát történelemtől az Egészséges erotikán és a Csinibabán át egész a 6:3-ig jóval hosszabb listát tenne ki, mint kudarcainak lajstromba vétele (Zimmer Feri, Robinson). Pillanatnyilag viszont épp az efféle méricskélések okozzák a legnagyobb problémát. Ráadásul úgy tűnik, hogy nem is nekünk, hanem neki. Jobb, rosszabb és egészen kitűnő munkáival Tímár a vihart arató alkotó címkéjéhez kormányozódott. Vele szemben az a produceri elvárás momentán (akár önmaga legyen is saját producere vagy bárki más), hogy olyan filmet készítsen, amit rengetegen néznek meg (ma Magyarországon ez egyenlő a tetszéssel), aztán legyen jó nagy visszhangja a dolognak. A minőség másod-, harmadlagos kérdés.
A Vakvagányok száz százalékig megfelel ennek az elvárásnak. Csakhogy Tímár, és ez pontosan korábbi teljesítményei okán biztosan állítható, távolról sem az az ember, akinek a minőség másodlagos szempont lenne. Ezen ellentmondás feloldására viszont a Vakvagányok száz százalékig alkalmatlan.
Mindezek ellenére Tímárt nem kell félteni, csinál még nagyszerű filmeket.
De mi lesz a vakokkal? Várhatják, míg újra sorra kerülnek, pláne kevésbé vitatható módon.
Turcsányi Sándor
Vakvagányok, színes, szinkronizált magyar filmvígjáték; rendező: Tímár Péter; operatőr: Szatmári Péter; szereplők: Csiszár Jenő, Bozsik Yvette, Matatek Judit, "csvári Áron, Nagy Anna; forgalmazza a Budapest Film
