Ha megfejtenénk a címet, tán közelebb jutnánk a lényeghez; de a fene se tudja, miért kell odaírni a név mellé a műfajt is, így: Kalldewey, Farce - és lehet, hogy vessző sincsen a két szó között.
Jó, azt rögtön tudni, hogy komédiát látunk, méghozzá azt a "kínunkban röhögünk"-fajtát. Másképp már el sem tudnánk hallgatni ilyen mondatokat, mint a "mindent köszönök" (szakításkor, persze), meg azt, hogy "fél az ember attól, aki nem mondja ki az utolsó szót"; mi meg félünk hallgatni az ilyesmit, giccsgyanú, ha nincs ott az idézőjel.
És persze ott van, mindjárt a második jelenetben, amikor K és M, azaz Kattrin és Meret súlyos szlengben (Horváth Károly alighanem komoly tanulmányutat tett a gyorsétkezdék és plazák környékén) nyomja a szöveget a "tapló sötét állatokról", "feltuningolt babaházakról",
enyhe leszbi zárlat a levegőben
Szirtes Ági a meglett routinier, minden szempontból; nemcsak azt tudja a szakmából, hogyan lehet százarcú, mégis koherens alakot szabni, a szüfrazsett-paródiától a gyorstalpalón gyártott tévéshow-cicáig, hanem azt is, hogy ennek az élet által jó néhányszor meghengerelt Kattrinnak hogyan lehet mégis megmaradnia. Pelsőczy Réka pedig, aki Meretet játssza, remek hányavetiséggel, zsigerből hozza a Botho Strauss által már húsz éve megrajzolt, nálunk viszont nemrégiben megképződött gátlástalan személyiségkáoszt, azt a belső bizonytalanságot, amelyet szeretünk átmeneti korjelenségnek gondolni, s amelyből sok-sok "shrink" meg fog még gazdagodni. Pelsőczy M-je rázza magát, vonogatja a vállát, köpi a töltelékszöveget, miközben a színésznő odajátssza mögé a szánalmas, szeretetre éhes, bizonytalan kis csitrit.
Ez pedig már Strauss lírája - Szikora János ebben a váltogatásban a legjobb, ettől sodor minket is az előadás, nem csak a szereplőket. Pedig pörögnek a helyszínek, az idősíkok, de még a szöveg jellege is minduntalan változik, a már-már misztikus fordulatok után csak látszólag váratlanul lírai párbeszédek és monológfélék jönnek, aztán egymásba is fonódnak, hiányjeles, költői, röhejes jelenetek, egy Kalldeweyjel a tetejébe.
Kalldewey csak úgy felbukkan;
amúgy drámai archetípus ő, a rejtélyes próféta, aki persze attól próféta, hogy prófétagyártó korunkban azzá tesszük, annak reményében, hogy mégiscsak valamiféle magyarázatát találjuk a sok megmagyarázhatatlannak. Hogy ne menjünk nagyon messze, odaát, a Katonában, Örkény Kulcskeresőkjében is bolyong egy hasonló alak. Ez a Kalldewey szakadt fickó, csak trágárságok buggyannak ki a száján, de keveset beszél, csak ha kérdezik. Senki nem tudja, hogy kerül ide; ő az a fickó - minden rendes bulin akad belőle néhány -, akiről azt szoktuk hinni, hogy a másik ismeri, ezért aztán mi is igyekszünk kedvesek lenni vele. ´ meg járkál, a szájával kapkod, nyalogatja a Nő nyakát például, és amikor kiutálják, bebújik az asztal alá, majd eltűnik, ahogy kell. Ezt a szakadtságot, amely ezúttal a rejtélyesség fő hordozója, remekül játssza Szacsvay László, még parányi belső retardáltságot is társít hozzá. Nem mulasztja el hangsúlyosan az orrunk alá dörgölni, hogy immáron akkora a vész, hogy egy ilyen alakban is megváltót sejdítünk.
Merthogy ez történik; általános "bűvkörbe esés" - a Férfi és a két segédnő hanyatt-homlok töri magát az eltűnt Kalldewey után.
Aztán egy modern lélekgyógyászati komplexum folyosóján találjuk magunkat - ide szokott vezetni a próféták kergetése -, és újabb, egyszerre röhejes és sírnivaló jelenetsor következik.
A Férfi - a darabban van neki neve, Hansnak hívják - már totális romhalmaz, komplett függő: Nőtől, érintéstől, hangtól. Lengyel Ferenc egyenletesen telített, sűrű alakításának valahol itt a csúcspontja, amikor a székéhez ragadva pislog körbe; vár valamire, és remél, na,
ilyenkor kellene mentőért telefonálni,
ha nem lennénk már úgyis helyben. Terápia van doszt, tévében kollektív önvallomás; közhelyek peregnek a kedves - duplán - néző előtt, és még a süketeknek is elmutogatja a drága Perpetua (ő is Pelsőczy Réka visításig autentikus kreatúrája), miről is van szó. Később elhangzik a mondat, "lábbal tiporsz a terápiámon", és miközben hahota hullámzik a nézőtéren, ki-ki elfojtja magában, amit éppen szégyell.
A Nő - őt amúgy Lynn-nek hívják - csak áll idők és terek billenékeny metszéspontján, valójában minden kapaszkodó nélkül. A "boszorkányok", ezek az alak- és karakterváltoztató lények neki csak praktikus és pillanatnyi segédek, Kalldeweynek nem dől be - önmagában szeretne hinni és bízni. Méretes, mi több, túlméretes feladat - és Bertalan Ágnes, aki a leginkább lírai alakot játssza (tűnődő megjegyzéssorozata a döntésképtelenségről igazi színészi "egyperces"), finomnak, kedvesnek, kifejezetten vonzónak mutatja azt a folyamatot, melyben Lynn a nulláról a semmibe érkezik. Szereti a Férfit, ezt a romhalmazt, aki őt is romhalmazzá tette (vagy fordítva), elválnak, találkoznak, elválnak, nem megy ez sehogy sem, tördeli az időt Strauss, a teret Szikora; csúsznak a falak, röpködnek a végtagok, Kalldewey sehol, mindenki kapkodja a fejét.
És aztán Szirtes Ági Kattrinja bevonul egy köpenyben, melyre komplettül felszerelt konyhát aggatott a Strausshoz hű Tresz Judit jelmeztervező; ez a konyhaundor-pszichoterápiás fejezet, nálunk csak most fogják bevezetni. Tojás, prézli, folyadékok és gusztustalan kellékek borítják a játékteret, a véghez közelítünk, mert itt már játszani sem lehet a mocsoktól. Röhögünk még néhányat, zavarunk leplezvén, és azzal a sziklaszilárd elhatározással mászunk fel a kicsit túl magas lépcsőkön, hogy a Ferenciek terén, az aluljáróban elfordítjuk a fejünket, ha Kalldewey szembejön.
Csáki Judit
Botho Strauss: Kalldewey, Farce; fordító: Horváth Károly; Kamra Színház; rendező: Szikora János
