A nagy romantikus opera vegyes s még wagneriánus körökben is árnyalt megítélése, amelyet a mester végnapjainak egy bizonytalan hitelű (tán épp mivel önkritikus) megnyilatkozása is alátámasztana, máig jól kitapintható - ámde anélkül, hogy mindez a Tannhäuser népszerűségét érdemben csorbítaná.
Vasárnap óta immár a Budapesti Wagner-napok repertoárjáról sem hiányzik többé az először 1845-ben bemutatott, jó pár előadási verzióval rendelkező opera, s a hetedik évi sorozatot megnyitó produkció a haladó hagyományokhoz híven ismét csak a legmagasabb mérce szerint szabatott. Már persze ami a zenei kivitelezést illeti, hiszen Matthias Oldag - elsősorban képi kifejezésekben érvényesülő - rendezése nagyjából a tisztes németesség és a közhelyes szájbarágás szélső értékei között oszcillált. A gerai operatársulat volt intendánsa, aki türingiai színházával ez idáig egy pompás (Berg: Wozzeck) és egy jó előadással (Britten: Lukrécia meggyalázása) jelent meg a magyar, közelebbről a miskolci operafesztivál közönsége előtt, most először feszült neki Wagner valamely művének, s ez az első találkozás nem bizonyult falrengetőnek. Jóllehet, a nyitány gusztusosan elgondolkodtató vetített képes percei, majd az érzéki rabságát elunó címszereplő és az őt szerelmi rabigába hajtó Vénusz kettőse ígéretes indulást jeleztek. Előbb erdei és testtájak feltűnése a vetítővásznon, azután pedig az említett párjelenet ügyesen kivitelezett kamerás megkettőzése: kevés hókuszpókuszt, ám kellemesen működőképes rendezést ígért az előadás első fél órája. Utóbb aztán újra nyilvánvalóvá válhatott, hogy a Wagner-napokon (s általában a Művészetek Palotájában) paradox módon épp azok az előadások válnak színházi élménnyé, amelyek a legjobban kötik magukat a helyszín "nem színpadi" jellegéhez.
Oldag ezzel szemben színházat kívánt művelni a dobogón, még vállalható mennyiségű közhelyes, jórészt előre kisakkozható megoldással. Vénusz és Tannhäuser tűzpiros ágyból kel ki, a zsakettbe öltöztetett őrgróf kis papírlapocskákról olvassa fel üres nacionalista lózungjait a második felvonásbéli dalnokverseny előtt, amelynek kortárs pódiumbeszélgetés-közegében mai allűrsztár csakúgy feltűnik, mint egyenfasiszta. Ez utóbbi alak, a Szüle Tamás által megformált Biterolf snájdig feketeingesnek van öltöztetve, egészen Mussolini gardróbjából: mintha nem is a sebzett lelkű címszereplő zarándokolna a pápához, hanem e kis, de fontos szerep gazdája készülne oda - Marcia su Roma. A záró, harmadik felvonásra már csak egy ilyen ötlet marad: a magát végképp elkárhozottnak érző Tannhäuser annak rendje-módja szerint belövi magát, s így idézi fel újra Vénuszt. (Aki az itt előadott 1847-es drezdai verzió szellemében meg is jelenik a minnesänger előtt.)
Mindez azonban olyan nagyszerű zenekari és énekesi csapatteljesítmény társaságában kerül a közönség elé, hogy az gyakorlatilag kiolt minden fenntartást. Kínos dolog köztudott tényeket többedszerre elismételni, ám nincs mese: Fischer Ádám nem csupán kongeniális Wagner-karmester, de egyszersmind a Budapesti Wagner-napok valóságos szíve és lelke is. Pálcája alatt a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara most is valószerűtlenül magas szinten muzsikált, legföljebb néhány apró rezes baki szeplőjét kínálva a kötözködésre. Hasonlóan frappírozó nívón énekelt a két énekkar, a Rádióé és az Operáé, s ez a csoda értelemszerűen jóval fontosabbnak bizonyult, mint a játékukban itt-ott megmutatkozó sutaság.
A Tannhäuser premierje újra nemzetközi nagyságokat és hazai operaénekeseket léptetett közös dobogóra - a színvonal jószerint tökéletes kiegyenlítésével. Az önfeláldozó Erzsébet őrgrófnőt (azaz a mi Wartburgba kiházasított Szent Erzsébetünk alakmását) ugyanis Szabóki Tünde legalább oly ihletetten formálta meg, mint a címszerepet az amerikai Robert Dean Smith, aki idén Trisztánt alakítja majd Bayreuthban, s aki legközelebb Münchenben fogja énekelni az elragadtatott és elbukott hárfás poéta szólamát. Sőt, amíg a rokonszenves Smith felvonásról felvonásra tette meggyőzőbbé ökonomikussá érlelt vokális alakítását (észveszejtő hangszépség nélkül, ám kifejezőereje és strapabírása teljében), addig Szabóki mindjárt a kegyetlen, szerepindító Csarnokáriában sodró asszonyi lendülettel kapcsolt tündökletes üzemmódra. Éppily nehéz lenne objektíven rangsorolni a többi főszereplő teljesítményét, hisz a szép Elena Zhidkova hatalmas hangú s legfeljebb vonalérzékében elvétve botló Vénusza csakúgy érdemünkön felüli ajándéknak tetszett, mint Bretz Gábor nemcsak fess kiállású, de átütő basszusú őrgrófja. Vagy az előadás előtt betegnek jelentett észt bariton, Lauri Vasar, aki motivált játéka mellett hangjával is megnyerő Wolframot állított elénk - egészen a Dal az Esthajnalcsillaghoz alig feltűnő lerövidítéséig.
Budapesti Wagner-napok, Művészetek Palotája, június 3.
