Magyar Narancs: Nagyon kimerült ilyenkor?
Fischer Ádám: Szerencsés alkat vagyok, mert nemigen veszem észre, hogy különösebben fáradt lennék. Ami azért is fontos, mert nemcsak utána vagyok valaminek, de előtte is: épp most kezdődnek a Ring próbái, s ez sok szempontból nagyobb kihívást jelent, mint a Tannhäuser - számomra és egyúttal a zenekar, az MR Szimfonikusok számára is. Maratoni koncentrációra lesz szükségünk az elkövetkező hetekben, ami egy hivatásos operazenekart is komoly próba elé állítana, hát még egy hangversenyező együttest, amely a délelőtt főpróba, este koncert szisztémájához szokott. De ez egy példás lelkesedésű zenekar, így van ok a bizakodásra.
MN: Az ismert anekdota szerint amikor Birgit Nilssont Brünnhilde-alakításának titkáról faggatták, akkor szellemesen a strapabíró cipőket hozta fel magyarázatul. A karmesterek számára nem jelent állóképességi próbát egy-egy Wagner-mű előadása?
Fotó: Németh Dániel
FÁ: A Trisztán és főleg annak második felvonása már elvitt néhány karmestert, de azért mi így is könnyebb helyzetben vagyunk, mint az énekesek. A karmestereknél ugyanis személyes döntés kérdése, hogy ki mennyi mozgással végzi el a feladatát: azonos zenekarral és azonos számot vezényelve Bernstein például sokkal többet mozgott, mint Klemperer. Én magam lassanként jöttem rá arra, hogy Wagnert vezényelni valójában sokkal kevésbé kimerítő, mint ahogy azt előtte elgondoltam. Nem fárasztott ki már a bayreuthi Ring sem, és nem fárasztanak ki a Budapesti Wagner-napok előadásai sem. Persze itt amúgy sem elsősorban a fizikai erőkifejtés mértéke jelent kockázatot, hanem a lelki ráhangolódás és az állandó készenléti állapot. Mintha az ember 140-nel hajtana az autópályán: percekig nem történik semmi, de aztán a másodperc törtrésze alatt kell helyesen reagálni, hogy ne legyen katasztrófa. Ez a felfokozott figyelem azonban sokkal intenzívebb átélést eredményez, annak minden szépségével.
MN: Wagner-dirigensnek lenni ugyanakkor egyfajta intellektuális viszonyulást is követel a muzsikustól. Kezdenie kell valamit ezzel a filozófiailag és részben politikailag is megterhelt életművel.
FÁ: Wagnernél is érzésekről és szenvedélyekről van szó, én ezeket interpretálom. Ellenben Wagner antiszemitizmusával, amelyet a holokauszt amúgy nyilvánvalóan más kontextusba helyezett, nincs mit kezdenem, az számomra mellékes kérdés. Annál is inkább, hiszen a II. világháború után kialakult egy olyan interpretációs stílus a Wagner-játszásban, amely a művekben rejlő humanizmust, az emberi értékeket domborítja ki, s ha kell, polemizál Wagner személyes indulataival. Ami az egyéb filozófiai, vallásfilozófiai tartalmakat illeti: meg kell vallanom, hogy nem vagyok ortodox wagneriánus. Én a zene drámai jelentését vizsgálom, hogy miként érvényesül, és milyen asszociációkat kelt. Például amikor Wagnernél a megváltás pillanata feloldja a disszonanciát, és a zene átvált valamiféle földöntúli hangulatba: az önmagában egy érték, hogy ilyenkor felemelve és megtisztulva érezzük magunkat, legyünk bár vallásosak vagy harcos antiklerikálisok. Azután meg, most vadat mondok, a karmesterség kicsit olyan, mint a védőügyvéd munkája: meg kell értenem az adott mű igazságát, érvelnem mellette, és többé-kevésbé azonosulnom is vele. Ilyenkor muszáj megszabadulnom az előítéleteimtől, s hogy őszinte legyek, én Wagner igazságát is csak azóta értettem meg igazán, amióta Wagnert vezényelek.
MN: Ez viszont még így, a hetedik Budapesti Wagner-napok sűrűjében is felveti azt a ma már persze oktalan kérdést, hogy akkor miért éppen Wagner?
FÁ: Teljesen véletlenül. Amikor az ezredfordulón Mannheimbe kerültem fő-zeneigazgatónak, ráncigáltak, hogy vezényeljek Wagnert, mondván: a közönség azt várja el egy fő-zeneigazgatótól, hogy vezényelje el a Ringet. Próbáltam kitérni, de végül csak beleszorítottak, méghozzá épp akkor, amikor Giuseppe Sinopoli halálát követően Bayreuthnak gyorsan szüksége volt egy Ring-karmesterre. Így én, mondhatni, botcsinálta Wagner-karmester vagyok, de ez már mindegy, hiszen addigra megszerettem, és ma már teljesen a magaménak érzem ezt a zenei világot.
MN: A Budapesti Wagner-napok sikere is ezt igazolja, ám a nézőben olykor felmerül a kérdés, hogy ön mennyire érzi magáénak az előadások nem zenei részét, a rendezéseket?
FÁ: Azt hiszem, hogy az a jó rendezés, amelyik passzol a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremhez, amelyiknek a színpadképe a terem adottságaiból indul ki, s a terem atmoszféráját adja tovább. Ez pedig egyfajta minimalizmust igényel, mert itt, ebben az intim környezetben az apró gesztusok sokkal jobban érvényesülnek, mint mondjuk az operaház színpadán. De érzésem szerint zeneileg is hangsúlyosan a Müpa koncertterméhez kell igazítani a produkciókat, mert itt olyan akusztikai lehetőségeink vannak, amiket ki kell használni, mivel máshol nincs is ilyesmire mód. Például a Lohengrinben a térben elosztott trombitákat egy operaházban nem tudnám összehozni; de a kórus hangzásában is olyan finom megoldások kínálkoznak, amelyeknek irányítaniuk kell a zenei interpretációt. Én mindig is ezt szerettem, tehát a pianissimók különböző színeinek és fokozatainak a kombinálását, ami itt csodálatos hatást vált ki, és meghatározza az interpretációs stílusunkat. Ez a terem kötelez: a zenei megvalósításban és a színre állításban is. Egy operaházi árokban gyakori probléma, hogy egyszerűen nem szabad "túl hangosan" játszani, mert az elnyomja az énekesek hangját, ami olyan, mintha egy festő palettájáról elvennének néhány színt. Itt ellenben az összes színnel dolgozhatunk.
MN: Ha már az intézmény neve véletlenül szóba került, van önben rossz érzés, neheztelés az operaházzal kapcsolatban?
FÁ: Én legfeljebb magamra vagyok mérges, pontosabban most már magamra sem. Naiv voltam, és most már tudom, hogy olyan problémákkal kerültem szembe, amelyeket egyszerűen nem láthattam előre. Persze gyanút foghattam volna, hiszen a politika, a kulturális vezetés annak idején az alapkérdésemre sem tudott válaszolni: a magyar kulturális életben hol akarják pozicionálni az operaházat? Vagy egyszerűbben fogalmazva: mit akarnak kezdeni az operaházzal? Erre akkor sem volt, és ma sincs érdemi válasz, noha ezzel kapcsolatban nem a művészeknek, hanem a kultúrpolitikának és a társadalomnak kellene valamiféle döntésre jutnia. S mindeközben a közönség köreiben és a társulaton belül is egészen különbözőképpen vélekednek arról, hogy milyen is egy jó opera-előadás. Történetileg úgy alakult, hogy a negyvenes évek óta a Magyar Állami Operaház egy nagy repertoárú és nagy társulatú intézmény, amely önmaga változatlan fenntartásában érdekelt, miközben ez a forma egyre kevésbé korszerű. Az, hogy emberek a saját megélhetésüket vagy a presztízsüket óvják, teljesen legitim dolog, ám önmagunknak nem szerencsés hazudni, vagyis művészeti-esztétikai szempontokról beszélni akkor, amikor megélhetési kérdések vannak a háttérben. S végképp nem helyes teljesen azonosítani a magyar operajátszást a Magyar Állami Operaházzal. Ennél ugyanis már ma is változatosabb a hazai operaélet, s persze még ennél is jóval változatosabbá kell válnia.
MN: Az operaházzal szemben tehát nem érez neheztelést, de az azzal átellenben elhelyezkedő Új Színház ügye annál inkább foglalkoztatta önt az elmúlt hónapokban.
FÁ: Nézze, én nagyjából az operaház és az Új Színház közvetlen szomszédságában töltöttem a gyermekkoromat, s már csak ezért is személyes ügyemnek éreztem és érzem mindazt, ami itt történik. S egyáltalán: közös szégyenünknek tartom, hogy alig pár méterre az egykori budapesti gettótól, műsortervbe kerülhet egy darab (Csurka: A hatodik koporsó), amely nemzetközi zsidó világ-összeesküvést emleget. S engem, aki fokozottan szívügyemnek tekintem a rasszizmus, az etnikai alapú megkülönböztetések elleni harcot, mélyen elszomorít az a folyamat, amely ma már elfogadottá és szinte természetessé tesz olyan dolgokat, szavakat és tetteket, amik pár éve még botrányt keltettek volna, tíz-tizenöt éve pedig egyszerűen elképzelhetetlennek számítottak volna. Csak egy közel eső példát említve: egészen megdöbbent, hogy Győriványi Ráth György nagyinterjút adhat a kuruc.info újságírójának anélkül, hogy ez zajos megütközést keltene a magyar kultúrában. S ezt most nem azért mondom, mivel Győriványi az én utódom volt az Operában, hanem mert Erkel Ferencé a Budapesti Filharmóniai Társaság élén.
