Röviddel azután, hogy Natalie Portman A régi környékben egy kedélybeteg későkamasz fülére tapasztotta a New Slang bűvös dallamát duruzsoló fülhallgatóját, és csacsogva azt ígérte, hogy ettől majd minden másképp lesz, a dalt jegyző The Shins az amerikai független gitárzene egyik legsikeresebb bandájává avanzsált. Persze aligha csupán eme elhíresült gesztus folyományaképpen, elvégre a James Mercer irányította Sípcsontok hatvanas évekhez visszakanyarodó, fenségesen szofisztikált popzenéje már úgy nagyjából a második lemeztől fogva napról napra egyre több rajongót szerzett magának - mert voltaképp még a legfésületlenebb formájában is olyan, a szélesebb közönségnek is becses javakkal szolgált, mint az édes melódiák, az ábrándos mélabú vagy a lefegyverző báj. Ám míg a tizenegy éve megjelent Oh, Inverted World a dalszerzés emelkedett nívóján túl legkivált légies atmoszférájával és megkapó naivitásával tűnt ki a hasonszőrű lemezek közül, addig a rá következő albumok már egyre inkább közeledtek az alternatív felnőttpop ingerszegény zsáneréhez - jóllehet hol zavarba ejtő ötletgazdagság (Chutes Too Narrow), hol pedig furmányos hangszerelési megoldások (Wincing The Night Away) szavatoltak a váltig színvonalas produkció egyedi jellegéért.
A negyedik korong előtti felfokozott várakozásokat öt évig húzódó szünet csigázta, amelynek során Mercer szép sorjában megszabadult egykori zenekartársaitól, hogy a Port of Morrow-t már afféle szerzői anyagként tálalhassa elénk. Ami ugyanakkor korántsem jelent látványos irányváltást, hiszen a friss lemez javán azért továbbra is az elődökre jellemző, mívesen megmunkált gitárpop szól, ezúttal még inkább közönség- és rádióbarát csomagolásban. Mert bár a Flaming Lipstől Britney Spearsig terjedő pedigréjű Greg Kurstin producer rendre izgalmasan dús és részletgazdag kulisszát kerít a dalok köré, a mixben Mercer hangja dominál, és az érdekfeszítőbb hangszerelési megoldások - a finoman bugyborékoló szintiktől mondjuk a Fall of' 82-ban tompán zendülő trombitáig - csak elvétve vonják el a fényt a masszív dallamoktól. Melyek közt pedig akad azonnal lefegyverző hatású (mint az első kislemez, a Simple Song kicsattanó power popja), vagy netán idővel a fülbe fészkelődő (vegyük az új hullámos Bait and Switchet), ám sajnos feltűnnek bágyasztóan vértelen melódiák is (lásd a hetvenes évek soft-rockjával kacérkodó For a Foolt, vagy a 40 Mark Strasse riasztóan fantáziátlan refrénjét), s fájdalom: ezek vannak túlsúlyban. Mercer a beérkezett, kétgyermekes családapa komolyságával és magabiztosságával dalolja végig a korongot, amelyen ilyenformán már alig-alig tűnik elő az az egykedvűségbe bújtatott kamaszos szorongás, ami oly gyakran fészkelődött a legjobb Shins-dalok mélyén - de ennél is jobban hiányoznak a váratlan váltások, a szellemes ötletek, vagy egyáltalán: bármi igazán pezsdítő, ami kiszakíthatná a hallgatót az egyre ránehezedő közönyösségből. A Port of Morrow persze mindezzel együtt is színvonalas lemez - ám a The Shins valahai varázsát csak elvétve lelhetjük meg rajta.
Columbia, 2012
