Színes pillanatok a memóriából még könnyen előhívhatók róla, de ha a jelenben keressük megfogható nyomát, könnyen tűnhet úgy, mintha az ezredforduló környékén a glam, a stadionrock és a protopunk fegyverkészletét újratöltő skandináv rock and roll telibe sem hányta volna a gitárzenék bor- és ondófoltos, átlőtt és lehamuzott perzsaszőnyegét. A mozgalom hat-hét éve még fesztiválszínpadokat uraló vezérei közül a Hellacopters és a Gluecifer feloszlott, a Backyard Babies csendes pihenőre ment, a Turbonegro elvesztette emblematikus frontemberét, Dennis Lyxzén pedig inkább a Refuseddal nosztalgiaturnézik a Noise Conspiracy irányítása helyett - a második vonal bandáiról meg még híreket sem hallani. Számottevő követőkről nem tudunk, a hivatkozások száma ijesztően lecsökkent, a meghatározó blogok összegző leltáraiból ez a vonal rendre kimarad.
Öt-tíz év múlva bizonyára ismét jön majd valahonnan egy csapat Converse-cipős, szűk farmeres, MC5-pólós ifjú sörissza, hogy csutkára tekert Orange-erősítőivel előcsalogassa a Ramones-frizurás szellemet a palackból, addig viszont, és ez az Imperial SE lemezének legfőbb tanulsága, túl sok jóra nem számíthatunk. Az egykori Hellacopters-főnök Nicke Andersson aktuális zenekarának második lemezéből nagyjából minden hiányzik, ami a svéd zenészt ismertté tette egykor: a lángoló gitározást löttyedt pengetés váltotta fel, a leleményes múltidézést szellemtelen Kiss-kopírozás, a szuperslágeres dallamokat tucatmelódiák. Ízléstelenségek nincsenek, de ettől még ez a sarki kocsmazenekar nívója - kicsit műveltebb kiadásban.
Psychout, 2012
