A lengyel közélet két legfontosabb utóbbi fejleménye, a kormányváltás és az ukrajnai háború nyomot hagyott a varsói, idén már hatodik alkalommal megrendezett, Eufónia közép- és kelet-európai zenei fesztiválon is. A rendezvény tavaly közvetlen formában is tematizálta a háborút, idén főleg a békevágyat és a transzcendenst idéző, sokszor bibliai és történelmi vonatkozású zenék vitték a prímet.
Az utolsó előtti hétvégén előadott kompozíciók is kitűntek a humanitást kifejezni igyekvő törekvéseikkel. Richard Strauss Hét fátyol tánca mellé Karol Szymanowski 3. szimfóniáját választotta a Varsói Szimfonikus Zenekar és Vegyeskar november 23-i koncertjére. Az éjszaka éneke melléknevű, 1914–16 táján komponált darab három tételben a kozmoszt és a legvégső kérdéseket Rúmí perzsa szúfi költő szövegét felhasználva zenésítette meg. Az útkereső lengyel klasszikus ekkorra már eltávolodott a posztimpresszionizmustól, bár Raveltől még nem teljesen, sőt, Richard Strauss, Szkrjabin és Sztravinszkij is eszünkbe juthatott. Mindehhez vegyeskar és tenor szólista – Bartosz Nowak kifejező, de nem túl erőteljes előadásában –, meg a zenekarban orgona, zongora, cseleszta, wagneri méretek és koturnus adják meg a kifejezőeszközöket.
A szöveget nem értő hallgató is részesülhet a kozmikus szépségekből, mert a szenvedélyes szerzemény az extázis intim és transzcendens jellegét is meg tudja mutatni, és mindennek (és a mindenségnek) a rendkívüliségét is egyben. A kitörő és az egymásba indázó, de önálló életet élő, igazán komplex melódiákat a rengeteg közreműködővel együtt Michał Klauza karmester, a Rádiózenekar dirigense tartotta mesterien egyben.
A művek kronológiájának időrendjében haladva két Krzysztof Penderecki-estet emelnénk ki. A varsói Operában, melyet Nagy Színháznak is neveznek, a Czarna Maska (Fekete Álarc) című opera került színpadra új rendezésben. Örvénylő haláltánc ez a darab, amelyet Penderecki a Salzburgi Ünnepi Játékoknak írt 1986-ban, az Akárki-hagyomány nyomában. A darabban a harmincéves háború után vagyunk egy alsó-sziléziai városkában: tombol a pestis, az előkelőségek a zárt ajtók – ebben a rendezésben páncélajtók – mögött lakomáznak. A hármas egységben színre vihető történésbe az opera alapjául szolgáló darabot szerző Gerhart Hauptmann 1928-ban az első világháború, míg Penderecki és a vele a librettón dolgozó rendezője, Harry Kupfer a második világháború utáni baljós, az öldöklések árnyékában önmagától is iszonyodó világot látták bele.
A ház úrnője a vallásbéke alapján hívta meg a szinte mind különböző felekezetű és hitű vendégeit, ám sorsát senki sem kerülheti el, mindenkit utolér múltbeli bűne. Egyedül az Ahasvérust idéző, hírhozó, és rögtön tovább is utazó zsidó, egy bolygó hollandi kereskedő maradhat életben. A fekete álarc – melyet egy gyilkossá lett, szökött, fekete rabszolga, az úrnő zsarolója visel – mutatja meg a parabolában a kaszást, persze a pestis is az ő kezére játszik.
Az úrnő abszolút főszerepében Natalia Rubiś parádézott. Törvénytelen lánya (Katarzina Drelich) és férje (Wojciech Parchem) kitűnőek, a férfiak közül pedig az egzaltált zenész szerepében Mateusz Zajdel. Mindegyiküket próbára tette izgalmas színpadi mozgásokkal a brit rendező, David Pountney, aki, ha lehet, még ütősebbé tette az amúgy is fergeteges lefolyású, csak a legszükségesebbre, az egészen rövid párbeszédekre (és eközben a halál előli menekülésként kopuláló párokra) komponált egyfelvonásost.
Penderecki egyszerre tudta kifejezni az iszonyatos fenségességét és szereplői megvetésre méltó esendőségét a csapkodóan dinamikus zenével. Ő idézte fel, hogy a németek nászindulót, a lengyelek gyászindulót tudnak komponálni. A Bach-korállal, ami például a végzetesnek bizonyuló harangjátékban ismerhető fel, és számtalan, rá jellemző, szonorikus hatásokkal operáló megoldással valósította meg a posztmodern legtöbb ismérvét.
Nincs hiány idézetekben az utóbb a szerző által 7. szimfónia alcímmel ellátott Jeruzsálem hét kapuja című, egyszerre bombasztikus és ezoterikus oratóriumban sem. Szemben a Fekete maszkkal, ezt már hallhattuk Budapesten is 2016-ban, ráadásul akkor maga a szerző vezényelte a Müpában. A mű a városalapítás 3000-ik jubileumára íródott, egyszerre tragikus és evidens, hogy az aktualitása, a három világvallás békéjének vágya az 1996-os bemutató óta csak még nagyobb lett.
A klasszikussá avatódott szerző zenéjét az operájával szemben itt nem a morbid példázat uralja – a hét tételben csupa ihletett és magasztos hangzások, a hitbeli megrendülés, az átélt misztikum allelujái váltják egymást. Az apparátus akkora, hogy ki kellett hozzá szélesíteni a Filharmónia színpadát. Az öt kiváló énekes szólista közül Iwona Hossa szopránt kell megemlíteni. Maciej Tworek megbirkózott a dirigálással, ám az a capella tételben a jellegzetes, kanyargó mozdulataival a kórus a beintéseket nem tudta egész pontosan hozni. (Penderecki most is jelen lévő özvegyét egyébként következetesen mint a feleségét emlegették a bevezetőben és a köszöntőkben, talán annak jeleként, hogy mennyire köztük él még mindig a négy és fél éve elhunyt mester emléke.)
A Nemzeti Filharmóniában is katartikus élményben lehetett részünk. A kortárs zeneszerző, az 53 éves Paweł Mykietyn Szent Márk Passiója hangzott fel, a szerző jelenlétében, élő közvetítéssel. Az öttételes, közel két órás művet 2008-ban mutatták be, a jelenlegi előadás új színházi-drámai rétegeket adott hozzá a műhöz. Talán az sem véletlen, hogy Penderecki 1966-os Szent Lukács Passiója után újabb lengyel passió született.
Márk evangéliumát nem a hagyományos felfogásban dramatizálta a szerző, nem beszélhetünk szerepekről akkor sem, amikor a szöveget első személyben énekli – főleg a szoprán. Mykietyn Jézus életének kronológiáját a kereszthalál felől értelmezte, amit egyébként a teológia eleve mindig meg is tesz, és felborítva az időrendet, különös jelentőséget adott egyes, mindenki által jól ismert bibliai helyeknek. A másik messze mutató gesztus a szerző részéről, hogy az Izajás próféta jövendöléseit és Jézus családfájának hosszú felsorolását iktatja be a szövegkönyvbe.
Ez a mű is óriási apparátust mozgat: a szaxofonokkal, ütősökkel és rockhangszeresekkel kibővült szimfonikus kamarazenekarhoz egy kamara vegyeskórus és fiúkórus társult. A darab előadásának új rétegei videóvetítést és tánckart is felvonultattak, sőt, a teljes apparátus, tehát az énekszólisták és a kórusok is időnként koreográfia szerint mozogtak. Ezt néha a videófolyam közben is láthattuk az orgona elé aggatott óriási vetítővásznon. A tánckarnak már nem maradt hely a színpadon, ezért Tomasz Cyz rendező a széksorok között, a színpad fennmaradó szélein és a galérián mozgatta őket.
A posztmodern utáni korszak jellegzetességeit halljuk: miközben a mű többször eljut a mikrotonalitásig, minimalista eszközöket használ, görög-keleti, gregorián és hard rock elemekkel vegyítve. Elképesztően erős, hipnotikus hatású, igazi katarzist kiváltó, a sokezer éves szövegeket drámai játékkal alátámasztott oratórium született. Ez a rendezőn kívül a hihetetlen teljesítményt nyújtó első számú énekes szólista, a Jézus szerepében és más szerepekben egyszerre megszólaló Ursula Kryger mezzoszoprán kolosszális teljesítményének, és a zenei alapot biztos kézben tartó, szuggesztív karmesternek, Maerk Mosnak köszönhető.
Festiwal Eufonie, Varsó, 2024. november 21–24.
