Aki ott lehetett egy kivételes jelentőségű zongorista, énekes vagy karmester legutolsó fellépésén, utóbb sokat boncolgatja az élményt, keresi benne a jelzést, a sorsszerűt. Claudio Abbado (1933–2014) utolsó karmesteri fellépése Luzernben történt, 2013. augusztus 26-án, a számára oly kedves Luzerni Fesztiválzenekar élén, amelynek valamennyi tagját személyesen választotta ki. Most kezünkben az utolsó koncert lemezfelvétele. Már az is mellbevágó, hogy mit vezényelt ezen a hangversenyen: két befejezetlen szimfóniát, Schubert Nyolcadikját és Bruckner Kilencedikjét. Egyik műnek sincs programja, de a zenehallgató érzi e művekkel találkozva, hogy vallási vagy liturgikus tartalom nélkül is eredendően transzcendens zenék, látószögük az örökkévalóságra nyílik. A kettő közül csak a Bruckner-mű hallható az élő felvételen. Élménye valóságos sokkhatás. A kísérőfüzet szerzője arról ír, hogy Abbado „fogyó erői” ellenére tervezgetett még ezekben a hónapokban. Fogyó erők? Nos, a fizikaiak bizonyára fogytak. De a lelkiek a felvétel tanúsága szerint ezen a koncerten óriási töménységben voltak jelen, és folyamatosan ösztönözték, táplálták inspirációval a zenészeket. Az eredmény: egy kivételes intenzitású Kilencedik, amelyben minden ott van, ami ebben a műben fontos: a mágikus-misztikus motívumismétlések démoni súlya, a szerzőre jellemző nyerseség, a végtelen távlatok, amelyek sajátos módon mégis valami megmagyarázhatatlan tömörséggel párosulnak – és persze az Isten-közeliség, amely itt-most, tudván, hogy ez volt Abbado búcsúja, különösképp szíven üti a hallgatót. A lemez tokjának belsejében egy kép, amint éppen távozik a pódiumról, csak a hátát látjuk. Így ment el, ezekkel a végzetszerű hangokkal.
Deutsche Grammophon
