Lemez

BRUCKNER: 9. SZIMFÓNIA

  • - csk -
  • 2015. február 9.

Zene

Nagy zeneszerzők életművében mindig izgalmas az utolsó mű – nagy előadóknál ehhez hasonló lélektani helyzetet teremt az utolsó koncert.

Aki ott lehetett egy kivételes jelentőségű zongorista, énekes vagy karmester legutolsó fellépé­sén, utóbb sokat boncolgatja az élményt, keresi benne a jelzést, a sorsszerűt. Claudio Abbado (1933–2014) utolsó karmesteri fellépése Luzernben történt, 2013. augusztus 26-án, a számára oly kedves Luzerni Fesztiválzenekar élén, amelynek valamennyi tagját személyesen választotta ki. Most kezünkben az utolsó koncert lemezfelvétele. Már az is mellbevágó, hogy mit vezényelt ezen a hangversenyen: két befejezetlen szimfóniát, Schubert Nyolcadikját és Bruckner Kilencedikjét. Egyik műnek sincs programja, de a zenehallgató érzi e művekkel találkozva, hogy vallási vagy liturgikus tartalom nélkül is eredendően transzcendens zenék, látószögük az örökkévalóságra nyílik. A kettő közül csak a Bruckner-mű hallható az élő felvételen. Élménye valóságos sokkhatás. A kísérőfüzet szerzője arról ír, hogy Abbado „fogyó erői” ellenére tervezgetett még ezekben a hónapokban. Fogyó erők? Nos, a fizikaiak bizonyára fogytak. De a lelkiek a felvétel tanúsága szerint ezen a koncerten óriási töménységben voltak jelen, és folyamatosan ösztönözték, táplálták inspirá­cióval a zenészeket. Az eredmény: egy kivételes intenzitású Kilencedik, amelyben minden ott van, ami ebben a műben fontos: a mágikus-misztikus motívumismétlések démoni súlya, a szerzőre jellemző nyerseség, a végtelen távlatok, amelyek sajátos módon mégis valami megmagyarázhatatlan tömörséggel párosulnak – és persze az Isten-közeliség, amely itt-most, tudván, hogy ez volt Abbado búcsúja, különösképp szíven üti a hallgatót. A lemez tokjának belsejében egy kép, amint éppen távozik a pódiumról, csak a hátát látjuk. Így ment el, ezekkel a végzetszerű hangokkal.

Deutsche Grammophon

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.