Zene

A világ hozzánk legközelebb eső táján, az Elbán innen kialakulóban van egy újfajta filmtípus. Attól tartok, nem rokonszenves, de valószínűleg tipikus, és itt az ideje, hogy valaki erről írja a szakdolgozatát.

A tej- és gabonaválság előtt, réges- régen azt tanultuk az iskolában: a történelem osztályharcok története. A marxista történetszemlélet kiszámítható, egyenes vonalú fejlődésként írta le a históriát. Ám csak alá kell merülni a sűrűjében, és minden tudós kategória köddé válik, minden vezérfonal elszakad. S amikor már nem marad más, csak az emberek, a dolgok és az eszmék, akkor sejlik föl, milyen sokféle ellentétpárral leírható a múlt. Például az éhezés és dőzsölés egyidejűségével, miként az olasz Massimo Montanari tette.

Az idei Sziget sem úszta meg botrányok nélkül - még ha ezek kisebbek voltak is, mint a korábbi években. A programfüzetben nem jelezték előre Homoki Jánosnak, a Honvédelmi Minisztérium (HM) politikai államtitkárának a "rendezvény azonnali felszámolására" tett kísérletét. Azt is csak nagyon kevesen sejthették, hogy Schmuck Andor is felbukkan a nagyszínpadnál lévő újságíróbüfében, homloka mögött egy Xénia-sziget terveivel. Ehhez képest üdítő jelenség volt Tarlós István III. kerületi polgármester színpadra lépése, amikor személyesen utasított egy DJ-t a "volume" gomb letekerésére.

Örömmel tölt el minket, hogy azok, akik ezt az összeállítást olvassák, szintén túlélték a Pepsi Sziget ´98 nevezetű rendezvényt, és minden bizonnyal újfent megfogadták, hogy jövőre pihentebben, felkészültebben, okosabban fognak részt venni a fesztiválon, nem úgy, mint idén, mikor is - akárcsak tavaly - oktalanul, másnaposan és felkészületlenül csaptak bele a lecsóba. Most, a rekreáció és detoxikálás nehéz napjaiban néhány írással emlékeztetnénk az eseményekre, azoknak pedig, akik csak innen értesülnek a Szigeten történtekről, felelőtlen szórakozást kívánunk.

Tán a közepén tartott a film, mikor csípőből leállítottam a kazettát, és a borító aprólékos tanulmányozásához láttam, lázasan. Kerestem valamit. És nem találtam. Átrohantam pár háztömbnyire lakó nagyanyámhoz, s mielőtt a kisbaltát marokra bírta volna kapni, neki szegeztem a kérdést (meg biztos, ami biztos alapon a hokedlit), mondaná már meg, hol találom elhalt nagyapám gőzvontatású nagyítóját.

Vannak ezek az évfordulók, a millenniumra Sugárút épült, a millecentenáriumra lerombolták a BEAC-pályát, Budapest egyesítésének 125. évfordulójára, a centenegyedszázadra könyvek jelennek meg, valami ez is.

Alig lenne ezzel dolgom tulajdonképp, a CD füzetkéjében Billy Bragg leírta a legfontosabb tudnivalókat Woody Guthrie szellemének életre keltéséről, csak lefordítom, és már megyek is, hallgatom újra meg újra.

Itt voltak azok az arcok, akik annak idején a rock and rollban a legbrutálisabbat képviselték: Jerry Lee Lewis, Little Richard és Chuck Berry a Kisstadionban koncertezett. Ha negyven évvel hamarabb jönnek, lehet, hogy Vámosi János karrierje is másképp alakul. Most azonban csak egy Vasas-juniális hangulatú beindulgatásra futotta, fél ház előtt. Igaz, közülük a legfiatalabb, Little Richard is az idén tölti be a hatvanhármat, hármuk összéletkora pedig 193 év. Természetesen hakni sült ki a dologból.

Talán csak a Cápa című film indítása fogott meg ennyire, mint ennek a könyvnek a felütése, amiből értesülhettem, hogy volt egyszer egy ember "Budapest vőlegénye, a kockás báró, aki ifjan egyszer csalódott egy hölgyben, s attól kezdve csak városához volt hűséges, de ahhoz mindhalálig".

A tények olyanok, hogy elmenekülnek, ha tényfeltáró újságíró közelít hozzájuk. Ilyenkor fiókok, akták vagy szociográfiák mélyére húzódnak, alámerülnek, kibekkelnek, de ha elhúz a médiaveszély, előbújnak, és megtalálják a romákat. A romákat valahogy mindig megtalálják a tények, a sok individuális tényből előbb-utóbb közös sors lesz, amelyet talán akkor lehet jobbra fordítani, ha ők meg a többségi társadalom előbb-utóbb megismeri, milyen tények halmazából áll a romák sorsa.

A könyvvel konferenciaként találkozhatott először a közönség. A napi politikát és a holocaustot hangsúlyozottan mellőző, a zsidó szellemi gyökereket, a vallási tradíciókat, a zsidó-keresztény közös eszméket, a kulturális hasonlóságokat és különbözőségeket pedig szinte minden előadás során vállaló, az evangéliumi antijudaizmus és a talmudi irodalom antikrisztianizmusa elől sem kitérő Yahalom Zsidó Szabadegyetem és a honi zsidóság széles látókörrel szerkesztett kulturális lapja, a számos (belső) vitát is bátran vállaló Szombat szervezte a tanácskozást, ahol adódott izgalom és indulat, azonban a szakmai (és közönség-) siker még nagyobb volt. A "könyv népének" (Mohamed nevezte így) irodalmáról szóló könyv sajnos nem tartalmazza az akkori írói kerekasztal-beszélgetést (Hankiss Ágnes, Kornis Mihály, Kertész Imre, Mezei András, Kardos G. György), de stílusában, szerkezetében, szerkesztésében s jegyzeteiben több is, mint ami ott elhangzott.

E kérdés az egyik legismertebb menekülős, ha tetszik, üldözéses filmben, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című westernben hangzik el, nem is egyszer, sokkal inkább ismétlődően, nem is mindig hangzik, de ott van kimondatlan, fokozandó a dramaturgia feszültségét egyfelől, megvilágítandó az űzöttség mint létállapot rákosan burjánzó tébolyát másfelől.

köszöntöm olvasóinkat kéthavonta jelentkező mániámban. Számottevő elragadtatásra nem adódott ezúttal alkalom, de azért a Mahasz-listát verik ezek a lemezek is.

Ritkán hallani olyan esetről, hogy valaki ötvenévesen fogja magát, és mindenféle előzmény nélkül ír egy regényt. Bányai Miklós ezt tette, mi több: könyvét még ki is adták. A borító mindenesetre jól mutat, Magritte tükörbe néző férfija van rajta, az, aki magát látja hátulról. Ezt csak azért írom, mert ez a legérdekesebb a könyvben.