World music: szeretettel

publikálva
1998/30. (07. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

köszöntöm olvasóinkat kéthavonta jelentkező mániámban. Számottevő elragadtatásra nem adódott ezúttal alkalom, de azért a Mahasz-listát verik ezek a lemezek is.

köszöntöm olvasóinkat kéthavonta jelentkező mániámban. Számottevő elragadtatásra nem adódott ezúttal alkalom, de azért a Mahasz-listát verik ezek a lemezek is.

Shane MacGowan + The Popes: The Crock of Gold. Lassacskán hét éve, hogy Shane és a Pogues szakítottak, volt egymással bajuk épp elég. Ha sarkítanék, azt mondanám, kipiálta magát abból a bandából. Lekésett pár bulit, alkalmasint összeesett - az ilyen pasira mondják, hogy nem lehet rá számítani, tiszta sor. Shane-nek tuti helye volt a süllyesztőben, de nagyon szerethette az isten, megkapaszkodott. Hallhattuk a Dublinersszel, Nick Cave-vel és Van Morrisonnal, sőt. ´94 Szent Patrick napján már új zenekarával tetőzte a nemzeti illuminációt. Ezek a pápák ott folytatták, ahol a Pogues kezdte: zömmel ír tradicionálisok - punkos éllel, beindulva, kocsmásan. (Hanem a Pogues ugyancsak megereszkedett közben, az utolsó alapító tag tavalyelőtt szállt ki, azóta semmi hír.) A - Pepsi Szigeten augusztus 7-én élőben is hallható - Crock of Gold a második albumuk, alapjában Shane-szerzemény. S bár kacsingat a jódli, a dub és a country felé is, azért az íze a nagymama konyhájából való; az tűnik ki legfeljebb, hogy könnyebben emészthető. (ZTT Records/SPV) ***

Hector Zazou: Lights In The Dark. A francia billentyűs szerzőt, Hector Zazout ismerjük, ha ismerjük; 1985-ben a zaire-i Bony Bikaye-jel koncertezett nálunk. Három lemezt készítettek együtt, aztán Zazou felhagyott a saját darabokkal, és egyre mélyebbre pörgött a tradicionális zenék feltárásában. Követte Rimbaud nyomát (Sahara Blue), megmerítkezett a Jeges-tengerben (Songs from the Cold Seas), s most legutóbb a szakrális kelta dalokhoz fordult.

Ezek a dalok a kereszténység terjedésével nyerték el ma ismert formájukat, némelyikük éppúgy fennmaradt latin, mint régi ír nyelven. Alapjában két témakörre, altatókra és siratókra bonthatók, mögöttük, mintegy kulcsfiguraként, Mária boldogságával és fájdalmával. Mentesek a harsány hozsannától, és Zazou hangszerelése, szereposztása is a személyességet emeli ki: visszafogott, intim dalokat hallhatunk ír sztárok (Katie McMahon, Breda Mayock, Lasairfhiona Ni Chonaola) és a Zazou baráti kör hírességeinek (többek közt Peter Gabriel, Mark Isham, Brendan Perry, Ryuichi Sakamoto) prezentálásában - félek, egy kicsivel többet is... (Detour/Warner) ****

Amaro Suno: Álom a szememen. Egy negyedik éve működő roma folkzenekar debütáló albuma. A viszonylag rövid curriculum kelet-magyarországi gyűjtésekről és egy Ki mit tud?-különdíjról árulkodik; mi több, a most megjelent Strictly Worldwide ´98 válogatáson ez a társaság képviseli Magyarországot. Gratulálunk. Az Amaro Suno élből megtalálta a maga összetéveszthetetlen helyét a roma palettán, karakteres délszláv és görög színeket festve tamburáikkal. Kiforrott és becsületes anyaggal állt elő, mely ha uralkodik is az érzelmein, azért a javallott áruk fórumából való. (Fonó Records) **** alá

Mísia: Garras Dos Sentidos. "Megtört lelkek / elveszett éjszakák / különös árnyak a mór negyedben. / Egy kurtizán énekel / gitár sír / hamu és tűz / fájdalom és bűn. / Mindaz, ami van / mindaz, ami szomorú / az mind a fado" - énekelte Amália Rodriguez, az első nagy fadosztár úgy negyven évvel ezelőtt. Lisszabon zenéjéről eddig a Madredeus íratott velünk; emlékszünk, ugye: a szó a sorsból, a zene az afrikai gyarmatosításból és a portugál versformákból eredeztethető. Mísia az elmúlt két-három esztendőben futott be: "A fado új hangja - olvasni róla -, aki a nagy Amália Rodriguez követőjeként új életet lehelt a fadóba."

Mísia persze szerencsésebb körülmények között pottyant a világra. Míg Amália narancsot árult az anyukájával, Mísiával tangót és sanzont hallgattatott balerina anyukája, nem beszélve a nagymamáról, aki maga is ünnepelt énekesnő volt egykor. Szóval így könnyű, de ettől még Mísia valóban hozzátette a fadóhoz a magáét. Kortárs portugál költők, Agustina Bessa Luis, Mário Claudio, Fernando Pessoa, Lídia Jorge szövegeire olyan dalok születtek, melyekben a fado szokásos melankóliája szokatlan erejű versekkel - és szokatlanul éles, meztelenebb előadásmóddal párosult. "Azt hiszem - így Mísia -, egy női hang több érzelmet tud kifejezni, mint a férfiaké, hiszen a nők nem félnek sírni." Hát nem tudom. Meg lehet próbálni. (Detour/Warner) ****

Ifang Bondi: Gis Gis. Kis ország Gambia, leginkább a mogyorófogyasztók jegyzik, ám vezető zenekarában mintha koncentrálódott volna Nyugat-Afrika minden megpróbáltatása és öröme, a valamikori Manding birodalom emléke és az európai érvényesülés vágya. Az Ifang Bondi Hollandiában tanyázik, ott jelent meg öt albuma, de - bár semmi baja a gitárral s úgy egyáltalán az elektronikával - nem enged a huszonegy húros korából, a balafonból és a beszélő dobból. Úgy tánczene ez, hogy közben kőkemény tradíció; ezen a borotvaélen nagyon kevés zenekar táncol ilyen könnyedén. Azt mondják rá, afromanding sound: belefér a mandingo-, a wolof- és a fulakultúra; én mégsem a gyűjtést, inkább a teremtést emelném ki: az Ifang Bondi egy külön bejáratú, összetéveszthetetlen Afrikát alkotott. S bár előző albuma, a Daraja mélyebbre szippantott, beavatóul megbízható a Gis Gis is. (MW Records) ****

Marton László Távolodó

publikálva
1998/30. (07. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...