Zene

Gary Gilmore ifjonti éveit nevelőintézetben, börtönökben töltötte, mégsem lett az emberiség és a világ szégyene. Járása könnyed, fellépése impozáns, tekintete kíváncsi és csillogó, s mint minden tisztes polgár, munka után néz. S ahogyan azt kell, innen is, onnan is szép sorjában kirúgják. Szegény Gilmore lassan elveszti gyermeki báját, minden szépségét és értékét, amit eladdig magában hordozott. Gonosz lesz és kegyetlen, állati, undok pasi, iszik, mint a kefekötő, tör-zúz, öl, rabol és nyomorba dönt. Mit tehet az életben valaki, ha nem méri fel önnön korlátait? Nem sokat. Ha az eszményt pusztítja el, hitét rombolja le, ha korlátoltságának esik áldozatul, ő maga is gyilkossá válik. Hóhér legyen, vagy áldozat? Nincs kompromisszum. Eleve elrendeltség, amerikai determinizmus, amerikai charmeur tündöklése és bukása amerikai módra. A hóhér dalát Norman Mailer akkor írta, amikor több USA-béli államban, köztük a mormonok lakta Utahban visszaállították a halálbüntetést. Gary Gilmore-t a vallási fanatikusok szándékosan elkövetett emberölés vádjával ítélik el, és 1979-ben ki is végzik.

Az Arab-félszigeten élő beduin arab törzseket Mohamed az iszlám égisze alatt eggyé olvasztotta, majd az ő halála után követői az új vallással hódító utakra indultak, és elfoglalván Ázsia, Afrika és Európa bizonyos részeit, megalapították az iszlám birodalmat, ami a történelem folyamán olyan különböző államokra esett szét, amelyek a mai nemzetközi politika és gazdaság aktív résztvevői. Összefoglalva ez Az arabok története.

Le a kalappal! Íme egy film, mely oktat, nevel és a közönség szókincsbővítésének feladatát is szívén viseli. Tudod, mi az az oxymoron? Ha nem, kérdezd meg Juliant, a pitbullképű amatőr nyelvészt, akit egyébként egyesek meggondolatlan pillanataikban Julie-nak titulálnak, ami rázós dolog, hisz´ ez egy érzékeny fickó, aki az ilyen beceneveket duzzogás helyett herehormonnal dúsított hévvel honorálja. Julian, mellesleg a jó apa példaképe, aki imádja tejszagú fiát ringatni, tudja, hogy "finom menhely", az egy oxymoron. Mondhatnánk, hogy "angol akciófilm": dettó.

Túl vagyunk rajta. Négy hét alatt négy world music-fesztivál, ez ugye nem hangzik rosszul. A WOMUFE-val induló, majd a Zene Ünnepével folytatódó sorozat a Kaláka-dzsemböri után a Világzenei Vándorfesztivállal tért nyugovóra. Ha beszorzom, minimum tizenötezer tuti rajongó. Már csak a rádiót kell bevenni, és a lemezboltokba állítani pár fegyverest - lesz itt még világzenei élet, akárki meglássa.

Marsalis, Garrett, Redman, Carter -- megint egy csomó jelképes név az amerikai szaxpiacon. Mondhatni befutott egy nemzedék, melynek tökéletes a képzettsége és vonzó pofára is, nem szúr szemet a privát szférában, és könnyedén eligazodik úgy a hagyomány, mint a marketing útvesztőiben. Õk lehetnének a jazz yuppie-jai, ha a falra akarnám festeni.

A reggae spanyolból átvett latin szó. Jelentése: királyi zene. Uralkodói évente tiszteletüket teszik egy kis osztrák faluban. Sunsplash fesztivált 1985-ben rendeztek először Wiesenben, azóta kinőtte egyszeriségét: tavasz- és nyárzáró bulit is tart.

Az ausztrál Extreme Music a kortárs kísérleti és ambienttörekvések egyik legjobb közreadója. Régóta foglalkoztat már, hogy egy kis hírverést csináljak kiadványaiknak; és most, hogy a Mafioso Records vállalkozott a terjesztésükre, az apropó is adott. A kiadó közel évtizedes pályafutása alatt mintegy negyven albumot adott ki, a Narancs keretei között persze meg kell elégednünk néhány sarokpont említésével.

Beszéltünk már erről a könyvről, ám akkor (Képes könyv, MaNcs, ´98/24.) csak vizuális szempontból vizsgálva. A képek nézegetése után már a szöveget is elolvastuk, így végre a műegész kritikánk tárgya.

Updike legújabb regénye a jövő évezred legelején, 2019-ben és 2020-ban játszódik az Amerikai Egyesült Államokban. A Kínával való háború az országot gazdaságilag és politikailag legyengítette, tárgyait és épületeit radioaktívvá tette, lakosságát megtizedelte. A fiatalok, hazájukat elhagyván, Mexikóba mennek legálisan és illegálisan, és ott találják meg azt, amit valaha nagyapáik földje ígért.

Mégsem lesz annyira uborkaszezon ez az idei nyár: a Kortárs Művészeti Múzeumban egymással párhuzamosan két nagyon fontos amerikai fotósnak is kiállítása nyílt nagynevű amerikai intézetek és múzeumok támogatásával. Évek óta nem volt már jelentősebb kiállítás, épp ideje, még akkor is, ha se Cindy Shermant, se Annie Leibovitzot nem sorolják a klasszikus fotóművészek közé, sőt egyikük nevét sem találtam meg a jelentősebb fotóenciklopédiákban. Mindketten a nyolcvanas évek elején kialakult popkultúrához kötődnek, noha mind szakmailag, mind intellektuálisan jóval afelett állnak.

Milyen ma egy film, ha a "szigetországból" érkezett? Van benne egy vastag local colour, a la Stephen Frears, Méregzsák és utózmányai. Kell még a felháborodásig élesedő szociális érzékenység, mi Kenneth Loach teljes életművéből meríthető. Egy csipet, egy frászt, bazi nagy csík fehér por, kiló barna cukor egyenest a Trainspottingból. Két csapatra való Spice Girls versus ezeréves dalárda-mozgalom (Spice World, Fújhatjuk). Quentin Tarantino, aki ugyan messze nem angol, de manapság megkerülhetetlen, pláne ha autómárkák össznépi összehasonlítása a tárgy. Egy rakás Tim Rothra és Ewan McGregorra hasonlító fő- és mellékszereplő. Tíz deka angolszalonna, két angol- és három pottyantós vécé. Ezenkívül szavak, szavak, négybetűs szavak. Peter Greenaway és Derek Jarman a tegnapok hősei.

A válság, állítólag, jót tesz a színháznak. Ahol válság van, ott nincs tespedés, nyugalom, elkényelmesedés, hanem izgalom, elégedetlenség és keresés van - és ha az ezzel járó rossz érzést vagy a károgó kritikusokat leszámítjuk, az utóbbiak mindenképpen termékenyebb helyzetet teremtenek. Ezért aztán a Bolondok tánca jó jel is lehet: a Szkénében főként az Arvisura színészei által elővezetett előadás után már csak javulás várható. Persze azt, hogy merre és miképpen lábalhatnak ki a gödörből, valószínűleg még egyikük sem tudja. Az Arvisura lassú hervadása után - közben - egyre feltűnőbben hiányzik valaki, aki új vezéregyénisége lehet mindazoknak, akik az elmúlt években a magyarországi átlagnál sokkal képzettebb, sokkal invenciózusabb színészek lettek, és akik mostanában parlagon hevernek. A parlagon heverés persze nem azt jelenti, hogy ne lennének láthatók. Folyamatosan próbálkoznak, előadásokat gyártanak, játszanak - hiszen színészek. De nem találnak emberükre: nincs rendező, aki élni kívánna és tudna az Arvisura maradékainak szellemi és testi tőkéjével. Ez a társulat mégiscsak az első - és sokáig az egyetlen - volt, amelyik meg tudta teremteni magának a hivatalos színházon kívüli infrastruktúráját (állandó helyet, folyamatos képzést, utánpótlásképzést, támogatást) és egyéni - szintén a struktúrán kívüli -színházi nyelvét. Aztán ez az ő színházi saját nyelvük kifáradt, elkopott, valamiért nem tudják már folytatni. Új vízió kellene. Addig is: a társulat színészei kielégítetlenül szétszélednek, és jobb híján, megszokásból ugyanott összegyűlnek újra.

A Zene Ünnepe, június 20-21. A Gellérthegy Szabó Dezső sétányán a Tilos az Á emel színpadot - az amúgy országos rendezvény kínálatából -, erre igyekszik előzetes fényt vetíteni ez a cikk. A bizarabb dolgok hívei inkább huszadikán, a folkosok huszonegyedikén csemegézhetnek, de alighanem az jár a legjobban, aki ünneplőbe öltözik mindkét nap.

"Mindannyian meg fogunk halni - csupán idő kérdése, hogy mikor" - erre a megállapításra jutott Judy Tatelbaum pszichiáter, terapeuta 14 évvel bátyja halála után. Testvére elvesztését sehogy sem tudta feldolgozni, fájdalmát hasztalan próbálta leküzdeni, folyamatos depresszióban élt. Még a három évig tartó terápia sem segített rajta, kiderült ugyanis, hogy maga a pszichiáter sem tud a halállal és a gyásszal szembenézni, és ő is segítségre szorul. Végül az úgynevezett Gestalt-terápia hozta el számára a rég áhított gyógyulást, s rájött, hogy tudata legmélyén haragszik a bátyjára, amiért az meghalt, és ezt a haragot nem képes elfogadni. Ez a felismerés megtette jótékony hatását, végre befejezhette a gyászolást, majd tollat ragadott, hogy tapasztalatait és tanácsait könyv formájában közreadja.