Film: A menekülő mozi (Életre-halálra)

szerző
- turcsányi -
publikálva
1998/30. (07. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

E kérdés az egyik legismertebb menekülős, ha tetszik, üldözéses filmben, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című westernben hangzik el, nem is egyszer, sokkal inkább ismétlődően, nem is mindig hangzik, de ott van kimondatlan, fokozandó a dramaturgia feszültségét egyfelől, megvilágítandó az űzöttség mint létállapot rákosan burjánzó tébolyát másfelől.

"Kik ezek, és mit akarnak?"

E kérdés az egyik legismertebb menekülős, ha tetszik, üldözéses filmben, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című westernben hangzik el, nem is egyszer, sokkal inkább ismétlődően, nem is mindig hangzik, de ott van kimondatlan, fokozandó a dramaturgia feszültségét egyfelől, megvilágítandó az űzöttség mint létállapot rákosan burjánzó tébolyát másfelől.

Az idézett mű azért is kívánkozik ide, mert a kergetőzés alapszinten a vadnyugati film szakterülete. Hogy a George Roy Hill rendezte, vígjátéki elemeket sem nélkülöző mozgóképipari termék mennyire western, az lehetne éppen kérdéses is, de e helyt legyünk megengedők, végtére is a nyugati mitológia két főistenének történetét meséli újra, a korhűségből startoló jelmezek és díszletek felhasználásával.

Ha meggondoljuk, az emlegetett filmes műfaj alapisteneinek nagyobbik hányada menekülő ember, s kevesebben vannak a törvény derék szolgái, akik persze alapvetően kötelességtudatból s a világért sem alanyi késztetésű vérszomjból vállalkoznak a fáradságos kopó üzemmódra. Állíthatjuk ezt a történelmi közelség miatt, hiszen a moziban kedvtelve feldolgozott vadnyugat kora sokkal inkább a múlt század második felére esik, mint a pionir korszak idejére. Így a jelen század első felére eső életrajzi, súlyosabb esetben önéletrajzi ponyvairodalomra épülő westernmítosz héroszainak törvényhez viszonyított működése az esetek többségében legalábbis változó, vitatható. Ne kerteljünk, a jók is rosszak, ahogy valamelyik aktuális rendőrségi rapzenekar oly plasztikusan mondja. Szóval az üldözők többsége legalább olyan sötét gonosztevő, mint maga a szökevény (Patt Garrett, Wyatt Earp, Bat Masterson stb.).

Tehát a startkérdés, ami eleve két részre bontható, attól szörnyű és nyomasztó, hogy biztosan tudható mindkét felére a felelet. Tán még az is, hogy a dilemma nem is háztáji jellegű, miszerint a tyúké vagy a tojásé lenne az elsőbbség, hanem jóval brutálisabb, nyilvánvaló: esetünkben a válasz volt meg előbb, a kérdés csak később ébredt.

Nos, kik ezek? Kiéhezett kopók, vérszomjas fenevadak, leopárdok a gazellák ellen.

Mit akarnak? Mi a nyavalyát akarhatnának. Kiontott zsigereket meg egy korty vért.

E valóban kétségbeejtő érzetet még egyetlenegy film sem tudta cáfolni. Többségük nem is akarta, de amelyik igen - a képmutatás magasiskolájaként is értelmezhető klasszikus krimi -,az sem bizonyult túl meggyőzőnek, noha erőfeszítései figyelmet érdemlők. Ám e figyelem gyakorlásakor már egyáltalán nem kell megengedőknek lennünk, legyünk csak gátlástalanul rosszindulatúak. Íme: a krimi nem más, mint szemérmetlen rendőrségipropaganda-műfaj. A klasszikusnak tekinthető Agatha Christie éppúgy, mint az arcátlanul direkt Derrick, Kántor vagy Linda. Az eszközök esetleges változatossága mind csak a nagy átverést szolgálja, igyekszik elérni, hogy az üldözőnek szurkoljunk az üldözöttel szemben, még rosszabb, ha csupán önmagáért.

Tudom, meg kell itten állni. Hiszen lehet a kérdésekre látszólag (vagy valóban csak látszólag?) más válaszokat is adni.

Eszerint a kik ezek? kérdésre a törvény szolgái, a polgár szabadságának védelmezői vagy valami hasonlóan szívhez szóló passzus felel. A mit akarnak?-ra meg pláne. Visszavinni a pénzt, legtöbbször. Érvényt szerezni a faj fennmaradását biztosító gesztusok parancsoló szellemének. Megfogni a tolvajt, a gyilkost és a többi helytelenkedőt.

Bolondok lennénk állítani, hogy hagyjuk futni az ellenünk vétkezőket. A dolog rég ott tart, ahhoz, hogy megbocsáthassunk, szükség van az alanyra is, el kell kapni és bocsánat alá vetni. Így vagy úgy. Elég kézenfekvő, köszönhetően a kérdéskör első számú szakkönyvének, a Bibliának, hogy a megbocsátás nem eszköztelen. Egyetlen lehetséges eszközt ismerünk eleddig sajna, a büntetést. Nem kell ahhoz sem különösebb fantázia, hogy belássuk: az elengedés, ami itt nem azonos a futni hagyással, éppen úgy büntetés, mint a lincselés. Ám a logika könyörtelen: a menekülőt el kell kapni, hogy elengedhetővé váljék. A legtrehányabb nihilistának is kötelessége minimum üldözőbe venni. Köpni rá, fusson, amerre lát, ez tilos. Könnyű tilalom persze, hiszen a résztvevők számtalanszor bizonyították: alkatilag alkalmatlanok áthágására. Ha valaki fut, előbb-utóbb talál magának üldözőt. Alig komplikálja a helyzetet, ha egy másik egyed, valamiféle rosszul felmért dörzsöltségből úgy pucolna, hogy marad. Nem tesz egy büdös lépést sem, helytelenkedik egyet, oszt maximum rágyújt. Csak áltatja magát, naná. Ellene találták fel, a helyben futás analógiájára nyilván, a helyben üldözést, olyasmi az, mint a szobabicikli.

Na jó. Fokozhatnánk a végtelenségig, sokkal mélyebbre is lehetne szállni, meglehet, még el sem hagytuk a felszínt, de jelen problémánk megoldásához ennyi is elégséges, alighanem. Összefoglalva, a páncélkovács és a puskaműves is tudja, hogy egykapura játszanak, csak hülyék lennének beismerni. Csináljanak bár a fény sebességét is játszin átlépő szobabicikliket, hitünk szerint a föld akkor is gömbölyű, így üldöző és üldözött csak irigyen tekinthet e két kvázi ősi mesterség (páncélos, puskás) gyakorlójára, nincs mértékegység, objektív látószög, földön kívüli fix pont, mely hitelt érdemlően meg tudná mutatni, ki szalad elöl. Csak választott jótanuló-attitűdünk téteti hozzá, lévén nyilvánvaló dolog: nem lenne ez másként akkor sem, ha a föld lapos lenne vagy kétdimenziós.

Coki!

Az Életre-halálra című felmelegített dzsánkfúd készítői persze csak módjával törték a fejüket ilyen dolgokon. Ennek ellenére hatásuk alól kivonni nem tudták magukat. Ez persze akkor sem sikerült volna, ha teszem azt, akarják. Fogadjuk el, szórakoztatni akartak. Még csak, ha a maguk módján. De ehelyett az itt halványan vázolt törvényszerűségek szórakoztak velük. E tényt alig is érzékelve aztán hibát halmoztak hibára. Egy fekete fiút (az amúgy is túl szimpatikus Wesley Snipest, a marhák) üldöztetnek Tommy Lee Jonessal. Menekül az istenadta, nyomában sok minden fölrobban ugyan, de haláleset nem történik, és látszólag senki sem az, akinek látszik. Csak sajna, dehogynem.

Jó ideig az a gáz a filmmel, hogy úgy csinál, mintha nem lehetne tudni, ki van kivel. Amikor már biztosak benne, hogy a néző mindent tud, akkor meg attól remélik a feszültség szinten maradását, hogy úgy csinálnak, mintha a szereplők nem tudnák még, amit a nézők épp most derítettek ki. Az ilyesmi még nagyon hülye szereplők esetén is kétes értékű izgalomforrás. De nagyon hülye szereplők egy mai amerikai filmben elvétve sem találhatók. Ma a szakemberek világát csodálhatjuk minden egyes nyamvadt moziban.

A szakemberekről pedig minimum az előző kormány óta tudjuk, amit tudunk. Milyen lenne, ha következő moziban ők kergetnék egymást. A kelet-európai szobabicikli-gyártás már amúgy is bizonyította számtalanszor: csodákra képes.

- turcsányi -

U. S. Marshals, amerikai, 131 perc, 1997; rendezte: Stuart Baird; fényképezte: Andrzej Bartkowiak; szereplők: Tommy Lee Jones, Wesley Snipes, Robert Downey, Jr.; forgalmazza az InterCom

szerző
- turcsányi -
publikálva
1998/30. (07. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...