A könyvvel konferenciaként találkozhatott először a közönség. A napi politikát és a holocaustot hangsúlyozottan mellőző, a zsidó szellemi gyökereket, a vallási tradíciókat, a zsidó-keresztény közös eszméket, a kulturális hasonlóságokat és különbözőségeket pedig szinte minden előadás során vállaló, az evangéliumi antijudaizmus és a talmudi irodalom antikrisztianizmusa elől sem kitérő Yahalom Zsidó Szabadegyetem és a honi zsidóság széles látókörrel szerkesztett kulturális lapja, a számos (belső) vitát is bátran vállaló Szombat szervezte a tanácskozást, ahol adódott izgalom és indulat, azonban a szakmai (és közönség-) siker még nagyobb volt. A "könyv népének" (Mohamed nevezte így) irodalmáról szóló könyv sajnos nem tartalmazza az akkori írói kerekasztal-beszélgetést (Hankiss Ágnes, Kornis Mihály, Kertész Imre, Mezei András, Kardos G. György), de stílusában, szerkezetében, szerkesztésében s jegyzeteiben több is, mint ami ott elhangzott.
A ladino, a héber vagy a jiddis tekinthető-e a zsidó irodalom nyelvének? Elismerik-e, hogy a héber a középkor fontos vallási, tudományos és közvetítő nyelve, vagy hogy Buda 1686-ig (a visszafoglalásig) pezsgő zsidó szellemi életéről Európa-szerte híres volt (Raj Tamás)? Kérdések (és válaszok) sorjáznak, de nem könnyebb definiálni az angol, francia, német zsidó irodalmat sem, mert például hova skatulyázzuk Rilke francia nyelvű verseit (Ferenczi László)? Egy metanyelv van jelen? Egy valamilyen nyelven túli kommunikáció, amelyet mindannyian bírnak, köszönhetően a közös sorsnak, ünnepeknek, szokásoknak (Kőbányai János). S ennek a nyelvnek a remeke Nádas Emlékiratok-ja, ahol nem említődik a zsidó származás, ám a hősök rejtetten, az otthonról hozottakat finom árnyalatokként szőve, kettős életet élve élik identitásuk válságát (Sanders Iván).
Azt a válságot, amely sokak szerint a 20-as években gyökerezik, és ami többféle választ "szült". Bródy Sándort megbénította a kitaszítottság; Komor András, Pap Károly az öngyűlöletet választották, Komlós Aladár a kettős identitást hangoztatta, miközben nem épp dicsérőleg Radnótit "írónemzetiségűnek" nevezte (Ungvár Tamás). Radnóti Miklós és a tollforgatók többsége elutasította a zsidó íróként való meghatározást. Komlós Aladárhoz írta 1942 májusában a következőket: "Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, >>zsidó felekezetűÉs ma? A vallásos megújulás címén felbukkanó irracionalista, a történelmet olykor visszafelé érvényteleníteni kívánó áramlatok türelmetlenségével, "mélyzsidó", "autentikus zsidó" nagy művek sorát hiányolókkal éppúgy találkozhatunk, mint az új nemzedék szerzőinél a legzengzetesebb, leg-"klasszikusabb" magyar nyelvhasználattal, nyelvszociológiai terminussal: a "hiperkorrektséggel". Az asszimiláció szitokszó is, de éppen Izraelben most fejeződik be az iraki, jemeni zsidóság modernizációja. Itthon pedig "ha nehezen és lassan is, de kialakul a magyar-zsidó identitás egy új, korszerű formája, amely magába szívhatja a távolabbi és a közelebbi múlt értékeit, a megőrizhető hagyományokat és az új felismeréseket" (Szabolcsi Miklós).
A magyar zsidó irodalom azonban nemcsak nyelvében él, hanem (egyes vélekedések szerint) ábrázolt figuráiban, témáiban (sőt befogadói-társadalmi környezetében) is. A másik szem ugyanis (a heteroreprezentáció - szemben az autoreprezentációval, ami a vele azonos nemhez, valláshoz stb. tartozót ábrázolja) a legtisztább tükör, hogy megláthassunk valamit magunkból, mint Jancsó filmjeiben vagy Kodolányi János regényeiben (Heller Ágnes). A velencei kalmárt vagy a Bölcs Náthánt mégis különös lenne a zsidó irodalom részeként aposztrofálni; a nemzeti irodalom homályos fogalom; egyedül tiszta kategória a világirodalom, illetve minden alkotó önállóan vizsgálandó (Lichtmann Tamás). A magyar-zsidó irodalom ugyanakkor nemcsak egy része, hanem a rész hatása is az egészre. A csodált és félt, zsidó származású Makai Ödön vagy Németh Andor József Attilára tett hatása a mai napig rejtélyekkel teli (Beney Zsuzsa).
A kötet szinte minden tanulmánya felteszi az alapkérdéseket: ki a zsidó író, illetve meghatározható-e a zsidó irodalom? "Az értelmezési tartomány (...) bizonytalan. Így már az sem különösebben meglepő, hogy nem tudjuk, hol húzódnak a jelenségkör határai, ki/mi az, aki/ami rendszerünk része lehet; milyen irodalmi alkotásokra és életművekre alkalmazhatjuk e kifejezést" (Török Petra). Így a "magyar-zsidó irodalom léte e kötetben is nyitott kérdés marad (...), van, aki logikus érveléssel bizonyítja, (...) a másik pedig egyenesen kisebbségi irodalomnak nevezi (hozzátéve, hogy "ha van egyáltalán" (Szabolcsi Miklós).
A tanulmányok adta válaszok, reflexiók a kérdés bonyolultsága, az ismertetett tények, információk bősége ellenére logikus felépítésűek, nagyszerűen követhetők, példaadók, az érdeklődők és a kutatók számára is haszonnal forgathatók. Neves szerzők nem feledhető töprengései. (Az említetteken kívül olvashatók még Várnai Pál, Szántó T. Gábor, Haraszti György, Szegedy-Maszák Mihály, Zeke Gyula, Nagy Sz. Péter, Eva Reichmann, Bányai Viktória, Borsányi Ferenc, Kiss Endre és a két Schweitzer (apa és fia) gondolatai is: az igazságkeresés felelősségéről; hírhedt könyvekről; a forradalmakban - őszirózsás és tanács- - vállalt szerepekről stb. Török Petra szerkesztő igen szerencsésen történeti-szociológiai, elméleti, összehasonlító és esettanulmányblokkok köré rendezte az esszéket, amelyek jegyzetanyaga és névmutatója is jól használható. A kötet illeszkedik azon színvonalas munkák sorába, amelyeket Kecskeméti Ármin (A zsidó irodalom története, 1908) Komlós Aladár 20-as évekbeli esszéi vagy Komor András (Zsidó problémák a modern magyar irodalomban, 1935) munkái fémjeleznek - azzal a különbséggel, hogy éppen az azóta eltelt 60-70 év alapvető, átfogó, hiánypótló tanulmánykötete.
Kovács Nándor
Yahalom, Bp., 1998, 428 oldal, 980 Ft
