Le a kalappal! Íme egy film, mely oktat, nevel és a közönség szókincsbővítésének feladatát is szívén viseli. Tudod, mi az az oxymoron? Ha nem, kérdezd meg Juliant, a pitbullképű amatőr nyelvészt, akit egyébként egyesek meggondolatlan pillanataikban Julie-nak titulálnak, ami rázós dolog, hisz´ ez egy érzékeny fickó, aki az ilyen beceneveket duzzogás helyett herehormonnal dúsított hévvel honorálja. Julian, mellesleg a jó apa példaképe, aki imádja tejszagú fiát ringatni, tudja, hogy "finom menhely", az egy oxymoron. Mondhatnánk, hogy "angol akciófilm": dettó.
Térjünk a tárgyra, mint a film öt bárgyú, Neander-völgyi ember mentalitású hőse. A haverok - e fogalom tágas értelmezésében, hisz´ a barátság szoros kötelékei nem jelentenek számukra különösebb nehézségeket egymás kölcsönös lemészárlásában - kirabolják őfelsége tb-pénztárszerűségét. A rablás persze olyan, mint az élet, szar, kiszámíthatóan elfuserált, kiszámíthatatlan következményekkel. Kétmillió font helyett a srácok csekély 348 ezer plusz aprót fognak, ami abszolút nem méltányos a munka nehézségéhez képest. Ray, az exkomcsi, Robin Hood-komplexusban szenvedő, sztoikus szemöldökű, 35 elcseszett évvel megátkozott, aranyszívű balek még akceptálná az ábrát, főleg mivel feje és farka Connie-val van elfoglalva, ami érthető, hisz´ a gyönyörű, intelligens stb. nő a fantasztikus szexuális affinitása mellett (íróasztal e célokból neki pompás) elégséges energiával rendelkezik, hogy Teréz anyát és az Amnesty Internationalt is munkanélkülivé tegye. Ámde a többiek, elsősorban Dave, aki ugyancsak pompás családapa, rosszul viselik a csalódást, főleg amikor az egyébként is zsebpénz mértékű ruppónak nyoma vész. A nézők kedélyállapota viszont javul, mert a Ford Mondeo-reklámok meg a giccsgitáros nyammogás átmenetileg leáll, és elkezdődik egy profin megszerkesztett detektívtörténet. Frissítő átmenet, hisz´ a feliratot legalább nem kell olvasni, ami egyébként kötelező, mivel a szleng a sajátos kiejtéssel kombinálva apró nehézségeket okoz. Én például esküdni mertem volna, hogy az első tíz perc tiszta portugál.
Nem szeretném a poénokat lelőni, de nem is kell, hisz´ a film, mint említettem, nevel!, ráadásul didaktikus módszerekkel. Tétel: az erőszak lehetősége brutálissá tesz. Na ne! De biz igen! Raynek ez komoly lelki teher, könnyes szemmel tekint vissza radikálismunkás-múltjára, midőn az utcai tüntetéseket a hatalom brutálisan verte szét, éppúgy, mint manapság ő a tb-pénztár alkalmazottait. (E leitmotiv legalább háromszor van a szemünkbe hányva.) De Ray legalább csak morfondíroz, nem úgy, mint Chris, a korrupt "Antonio Banderas szeretnék lenni" rendőrtiszt és született Szókratész, aki, miközben farkasszemet néz egy Julian által ominózusan a fejére célzott pisztollyal, nem mondja, hogy "szopd le, Julie" (hősies, dacos halál), vagy hogy "kímélj, és a káeftém 49 százaléka tiéd" (meghiúsult üzleti tárgyalási kivégzés). Nem ám. Ehelyett kínos monológ következik a kortárs Anglia züllött erkölcseiről, ahol (idézem) "már köztisztviselők sem léteznek", és már csak a pénz az úr. Politikai kiábrándultságát Dave egyébként teljes szívvel osztja, de mivel éppen Chris megfojtásával van elfoglalva, egy várhatóan izgalmas eszmecsere sajnálatos módon elmarad.
A filmből nem hiányzik a marcipán: a pátosz vagy badar közhely sem. Connie és Ray, mint Bonnie és Clyde, végül együtt indulnak útnak, igaz, nem tudjuk, hogy bankrablással vagy árva gyerekek nevelésével fogják kenyerüket keresni. A forgatókönyvíró viszont egyértelműen lírai tehetségének csúcsán állt, amikor a szerelmes jeleneteket megalkotta. Kedvencem: posztcoitus pihenés, kamera á la Spectrum tévé rámászik Connie arcára, miközben Ray erőlködik, hogy mély, őszinte és megható vallomást tegyen. "You are so lovely", nyögi ki végül. A filmre ez nem állítható. Két narancsnál többet nem ér.
Fehér György
Face, angol, 106 perc, 1997; rendezte: Antonia Bird; fényképezte: FredTammes; szereplők: Robert Carlyle, Ray Winstone, Lena Headey; forgalmazza a Budapest Film
