A helyszín közel a magyar határhoz, nem meglepő a sok ismerős arc. Vajon miért jön ki valaki minden évben, ha már látta az összes zenekart, akár többször is? Nyilván, amiért a több ezer osztrák is. Aki rákattant a reggae-re, nem nagyon mászik le róla, egy idő után inkább hozza a gyerekét. Többségben az a korosztály van, amely nem az elszállásért, hanem magáért a repülésért jön. Egészen biztos, a spanglikoncentráció itt a legerősebb Ausztriában ebben az időben, mégsem üti ki magát senki.
Az afrikai-osztrák Prince Ceka és a harmadrangú metálgitárosokkal sokkoló elefántcsontparti Alpha Blondy a fesztivál könnyebben felejthető eseményének bizonyult. Hozzájuk képest az ős-MC, a legendás jamaicai Dillinger, már legalábbis a maga módján, egészen szórakoztató volt, mintegy megközelítette egy mai James Brown-koncert élményét. A szánalmas, kisstílű maffiózó csak a ráadásként leporolt Cocain in my Brainnel csikart ki némi tetszésnyilvánítást, és a közröhej ellenére erősen bizonygatta, hogy helyi erőkből verbuvált kísérőzenekara korántsem akármilyen.
De belefért mindez, azzal együtt, hogy a meghirdetett három nagyágyúból csak kettő lépett fel. A legfiatalabb Marley-gyerekek, Julian és Damian a tavalyi sikeres bemutatkozás ellenére sem jöttek el.
Borúmat a Misty in Roots oszlatta el, igaz, különben is miattuk indultam útnak. Huszonöt éves munkálkodásuk során mindössze négy sorlemezt bírtak összehozni, s a legutóbbi óta majdnem tíz év telt el. De koncerteztek folyamatosan, szó sincs újraélesztésről, mindössze "még nem jött el az új lemez ideje, majd ha Isten szól, akkor nekiállunk". Más szempontból is kivételes ez a zenekar. Annak ellenére, hogy Angliában nőttek fel, sokkal inkább őrzik az eredeti roots reggae-tradíciót, mint a legtöbb jamaicai banda. Ha Marley örökségét nézzük, a rasták által oly sokat emlegetett igazságosságban messzebbre jutottak minden eddigi kísérletnél.
Már az sokat elárult, ahogy ez a nyolc ember a színpadra vonult. Olyan hihetetlen tekintettel meredtek az őket cirkuszi attrakcióként felkonferáló Prince Cekára, hogy muszáj volt szégyenkezni egy kicsit. Kezdett derengeni, itt most nem egy sunshine reggae-parti bontakozik ki. A lábak még be-bemozdultak a táncosabb ütemekre, de amint az "öreg" énekes belelendült, hamar lemerevedtek. A vehemens próféta láttán kiült az arcokra a döbbenet, és minimum összerándult a gyomor. Még egy kóstoló is kemény dió az igazság pillanatából, és nagyon nehéz megemészteni. Most pedig itt van az utolsó ítélet, és nincs apelláta. Kiemelnek a sorból, rád olvassák amit, és kívül maradsz azon a bizonyos kapun. Bizony felért egy bibliai utazással, amikor az énekes Paco harmincadszorra üvöltötte, hogy a teljes megsemmisülés elé nézünk. Kétezer éve ilyen lehetett, amikor valamelyik apostol megérkezett egy városba, és a nép kitódult a főtérre. Paco üzenetét nem lehet betanulni, gyakorolni, eljátszani. És fel sem merült, hogy téved vagy netán mellébeszél.
Hanem a világ vége még váratott magára, és közben Jimmy Cliff-fel fellélegezhettünk. Sokak számára ő volt az est fénypontja. Cliff már a reggae-szupersztár kategória, negyedszázados múlttal, töméntelen slágerrel. Az utóbbi időben becsúszott egy-két gyengébb lemez is, de azért én most padlót fogtam. Ha nem látom, el nem hiszem, hogy teremthető ilyen fesztiválhangulat. Eszméletlenül szólt a cucc, kitettek magukért a zenészek, aztán ez a Cliff egy született showman. Nagyon érzi, hogyan kell megénekeltetni egy ekkora tömeget. Baby, Baby it´s a wild world, kántálták a strófát lelkesen, minden csöpögő felhang nélkül. Cliffnek még a piros kezeslábas is jól állt, mellkasán egy nagy focilabdával; tényleg jópofa volt, ahogy az osztrákokat szívatta a vb-vel, és tényleg hiteles, amikor két szám között letérdelve elmondott egy imát a Földért.
"Ezzel a kettővel kéne a reggae-t Magyarországon beindítani" - vonta le a konklúziót Rütyi barátom, a hazai reggae-guru. Ha már a sógoroknak is így bejött.
Bognár Tamás
Wiesen, június 20.
