Az Arab-félszigeten élő beduin arab törzseket Mohamed az iszlám égisze alatt eggyé olvasztotta, majd az ő halála után követői az új vallással hódító utakra indultak, és elfoglalván Ázsia, Afrika és Európa bizonyos részeit, megalapították az iszlám birodalmat, ami a történelem folyamán olyan különböző államokra esett szét, amelyek a mai nemzetközi politika és gazdaság aktív résztvevői. Összefoglalva ez Az arabok története.
Az ókori birodalmak
ismertetésével foglalkozó bevezető Egyiptomról szóló oldalai napról napra feltárják előttünk az ország fáraókori múltját Menésztől Octavianusig, ám a bizánci korszak már csak két, uralkodók nélküli sor. Az ismertető nem említi az óegyiptomi vallás szövegeit, rituáléját és a fáraók népének utódait, a kopt keresztényeket sem, holott ők mindig is meghatározói voltak Miszr kultúrájának, vallásának, kül- és belpolitikájának, egészen a mai napig. (Hogy mást ne mondjunk, Butrosz Butrosz-Gáli volt ENSZ-főtitkár is egyiptomi kopt keresztény.)
Mezopotámiával kapcsolatban megtudhatjuk, ki kit követett a trónon, de Zarathusztra, a zoroasztriánizmus, Mani és gondolatainak megismerése már egy újabb könyvet igényel. Kevés szó esik Szíria, Palesztina, Fönícia történelméről, és nem történik utalás a régió keresztény - jakobita, nesztoriánus - közösségeiről, a zsidók vallási nézeteiről, a filozófiai gondolkodókról.
A Bevezetőhöz a későbbi események mélyebb megismerése végett hozzátartozott volna egy vallási, kulturális, nyelvészeti, filozófiai, építészeti ismertető. A 63. oldalon ez olvasható Mohamedről: "Amint a pásztorok között megtanulta a beduinok szokásait, fortélyait, sajátos nyelvüket, amelyek nyoma később a Koránban is feltűnik, az utazások során nemcsak különböző, a törzsbeli araboknál fejlettebb népeket ismer meg, nemcsak kereskedelmi tapasztalatokat szerez, hanem olyan, törzsének hitrendszerétől eltérő vallások -zsidó, keresztény, zoroasztriánus - tanításaival ismerkedik meg, amelyekből élénk fantáziája, rendkívüli emlékezőtehetsége gazdag anyagot halmozott fel lelkében."
A preiszlám kultúrákig
visszanyúlva, vázlatosan megismerteti a szerző az olvasót a mai Jemen és Omán területén élt délarabok történelmével, akiknek nagy része északra, Szíriába és Irakba vándorolt. Röviden vázolja a kor két nagyhatalmának, Bizáncnak és Perzsiának a hatalmi harcait is. Az arabok földjeiért és az azon végigvonuló Tömjénút feletti ellenőrzés jogáért kibontakozó, hosszú éveken át tartó harc legyengítette a két birodalmat, és meggazdagította, megerősítette a Tömjénút mellett fekvő kereskedelmi és vallási központot, Mekkát.
Itt, i. sz. 570 táján született egy fiú, Abú´l Kászim Mohamed Ibn Abdalláh. A korán árvaságra jutott, majd karavánkísérőként dolgozó ifjúban napról napra erősödött a tudat, hogy neki küldetése van itt a földön, és csak idő kérdése, hogy az Egy Igaz Isten, a zsidók és a keresztények istene kinyilatkozzon neki.
Mohamed
életét röviden, lényegre törően taglalja a szerző, az első isteni revelációtól - a 610-es évek egyik Ramadán hava - egészen haláláig, azaz a mekkai prófétától a medinai bíróig, hadvezérig. Eközben ismerteti az iszlám vallás jellegzetességeit, az úgynevezett "öt pillért", a többnejűséget, a Koránt és a többi szent iratokat, és megmagyarázza a mindenki által sokszor hallott, mégis magyarázatra szoruló fogalmakat is.
A Mohamed halála utáni harminc évben négy uralkodó irányítja az iszlám birodalmat. Õk az úgynevezett "Igaz Úton Járó Kalifák". Oszmán kalifa összeállíttatja a Koránt, de rossz politikai döntései miatt ellenségei meggyilkolják. Ezért utóda, Ali ellen a szíriai helytartó vérbosszút fogad. A harcokból győztesen kikerülő bosszúálló kalifává lesz, az ország fővárosa Medina helyett Damaszkusz.
A kor híres költőit is ismerteti a szerző pár sorban, ami az alapkoncepciónak nem felel meg, minthogy egyébként nem az arabok irodalmáról szól a könyv. Bár a kalifákat dicsőítő versek érdekesek, al-Farazdak vagy al-Dzsarír nevének megemlítése az arab irodalomban nem jártas olvasónak nem sokat mond, arról nem is beszélve, hogy költő valójában csak a verseiből ismerhető meg.
I. sz. 747-ben lázadás tört ki az iráni Horaszánban, és két év múlva a mozgalom kalifajelöltjét, Abú´l-Abbászt Kúfában kikiáltják kalifává. Az államot perzsa mintára megszervező Abbászidák a birodalom fővárosát Szíriából áttették Irakba, és al-Manszúr i. sz. 762-ben felépítette az új fővárost, "Isten ajándékát", Bagdadot.
A dinasztia bukásáig (1258-ig) tart az arab birodalom fénykora. A sok történelmi adat és tény sűrűségét oldandó, a szerző kultúrtörténeti érdekességekkel színesíti a lapokat. A kalifák, hatalmukat biztosítandó, elkülönített városrészben laktak, különlegesen képzett török testőrökkel vették magukat körbe, akik csak az uralkodónak engedelmeskedtek. Egy ideig. Mert fordult a kocka. És a politikai és vallási hatalommal rendelkező királyok már csak a vallási életet irányították.
Megkezdődött
a birodalom haláltusája
A kegyelemdöfést megadó tatárok feldúlták és kifosztották az országot, és az utolsó kalifát szőnyegbe csavarva lovaikkal halálra taposták 1258-ban. Aztán jött az oszmán-török. Benke a törökök arábiai szereplését 1514-gyel kezdi, majd tizenhat oldal után (az ötszázhúszból) eljut 1812-ig, miközben külön-külön felületesen foglalkozik minden régióval, egy-két dolgot megemlítve róluk.
Napóleon egyiptomi partraszállásával új fejezet kezdődött. A sorokat olvasva egyre több ismert ténnyel és eseménnyel találkozik az olvasó, hiszen nem másról van itt szó, mint az európai nagyhatalmak gyarmatosításáról, illetve az orientalisztika megszületéséről.
Miközben Champollion megfejtette a hieroglifákat, és Ferdinand de Lesseps kiásta a Szuezi-csatornát, Tunéziába megérkeznek "a francia csapatok a rend helyreállítása végett", Olaszország Líbia felé orientálódik, az angolok az "egyiptomi ügyek" rendeződéséig ideiglenesen letelepednek Egyiptomban. A gyarmatpolitikára válaszként megszületik a pániszlámizmus és a pánarabizmus ideológiája.
Az első világháború után
a Sykes-Picot-paktum értelmében a nagyhatalmak a Közel-Keletet mandátumterületekre osztották. A "kék zóna" a franciáké lett, a "piros" az angoloké, míg a "barna zóna" megmaradt nemzetközi igazgatás alatt. Így az arab országok csöbörből vödörbe kerültek. Az elnyomók és elnyomottak közötti viszály mellett egyre súlyosbodott az arabok szembenállása a Palesztinában önálló zsidó államot akaró telepesekkel.
A második világháborúban az arabok a németeket támogatták. Még fel sem ocsúdhattak vereségükből, amikor 1948-ban Ben Gurion kihirdette Izrael állam megalakulását, és elkezdődtek az úgynevezett "arab-izraeli háborúk". Ezekről alig találunk valamit; a szerző talán ráébredt, hogy ennek az időben és térben hatalmas témának nem elég egyetlen könyvet szentelni. Az arab országok történetét befejezi az ötvenes, hatvanas éveknél, nem ír az Öböl-háborúról, Irak és Irán háborújáról, a Kairóban megszületett autonómiamegállapodás előzményeiről, a kortárs irodalomról és építészetről, a vallási terrorista szervezetekről. Sokkal részletesebben, precízebben taglalja a múlt és a jelen eseményeit egy másik, Az arab országok története I-II. című könyvében, melynek harmadik kötete most van nyomdában.
Galgóczi István
Alexandra, é. n., 533 oldal, 2980 Ft
