Majdnem Sopronban, a fertőrákosi kőfejtőben vagyunk. Jó kis hely, de tényleg, bárki vájta e színházat a hegyoldalba, nagyon helyesen tette. A soproni zenei életben amúgy az a legjobb, hogy könnyen megközelíthetők a bécsi koncertek, de a kőfejtő, az más: kiváló minőségű bort mérnek a felvezető pincesoron, a város beszáll a buliba, és mind a nyolcszáz férőhelyhez pompás akusztika társul. Mint azt a mi hazánk egyik legvonzóbb szervezője elmondta, a népek már azelőtt vinni kezdték a jegyeket, hogy a program összeállt.
Persze összeállt. Az állt a plakátokon, hogy Világzenei Vándorfesztivál, illetőleg hogy Brothers Kadrievi Band, Kolinda, Kalyi Jag, Troitsa, a részletek kedvéért. A focivébé döntőjének kínálta baljós alternatíváját e négy zenekar, mégis összejöttünk vagy félezren - mondhatni, nyertünk.
Mi az, hogy Világzenei Vándorfesztivál? Részint a fizikai vándorlás szimplán: három-négy zenekar közös útvonalon, közös állomásokon, közösen. Ugyanakkor maga a világzene is egy ilyen "vándorlós" dolog: keresztül-kasul korokon, régiókon, etnikumokon, stílusokon. Hát így. És most szeretettel köszöntjük a macedón Kadrievi fivéreket a színpadon.
A macedón rézfúvós cigányzenekarokkal Kusturica óta képben vagyunk. És történetesen éppen Kadrievék segítettek Bregovicnak, hogy úgy szóljon a Cigányok ideje, ahogy - büszkélkedett a szabadkai Kadrievi-menedzsment. (Ora, coceci i pesni című kazettájuk vonatkozik ide, melyet ezúttal is az Ederlezi-gyűjtők figyelmébe ajánlok.) Konkrétan hét darab Kadriev alkotja e népszerű családi vállalkozást, és ugyanazokat a számokat játsszák, mint a többi macedón brasszista, ám természetesen Kadriovi-specialitással. Fertőrákos átérezte e nüanszokat, komolyan mondom, kőfejtőben aligha teremthető piknikebb hangulat.
Tizenkilenc évig várt a Kolinda, hogy újra kiállni "akarjon" Magyarországon; én most a méricskélésével várnék egy kicsit. Megfelelni annak, ahová jutott a zenekar, és közben megfelelni a hetvenes évek mítoszának is - kábé így nézett ki a tét. Tényleg, nem akarom elsietni, mintegy jelezném csak: nekem az újabb, a zárkózottabb Kolinda-darabok működtek biztosabban; a legendákból legalábbis hiányoltam a robbanékonyságot, az izzást, az élt. Szintetizátorral és dobokkal gazdagodott a hangvétel, az irány is rendben, csak kérnék még egy kis erőt a lépések, ütések mögé.
A Kalyi Jaggal nem volt gond bátorságilag. A zenekar, mely első lemezével forradalmasította a hazai cigányfolkot, az idén húszéves, hamarosan kijön az ötödik CD-je, majd újabb európai turnéra indul - köszöntötte magukat a zenekarvezető Varga Guszti. A Kalyi Jag halál profin árulja magát: magabiztos a kiállása, meg tudja szólítani a közönséget, s mellesleg nagyon húz a színpadon: uralva van a hangulat, markáns és változatos a repertoár, abszolút tutira megy. Nem kenyere a katarzálás, de történetesen simán fekete lángra lobbantott egy kőfejtőt, és ha a következő lemeze ennyit tud az orosz és a balkáni cigányokról, még belém szuggerálhatja, hogy az isten...
A fehérorosz Troitsáról annyit tudtam, hogy Minszk és ősi belorusz dalok; szóval fáztam egy kicsit. De teljesen bejött. Időközben utánajárva: 1996-ban a Soros Alapítvány tette lehetővé, hogy lemezre vegyék Ivan Kirtchouk gyűjtését, azóta egy csomót barangoltak Európában. Ivan a számok közben részletesebben is feltárta a forrásait, ezekből most csak a bábuskát adhatom tovább. A hangszerekkel könnyebb a helyzetem, nézzük csak: dombra, vargan, lyre, gusli, zhaleykas, ocarina, smyk, charot, továbbá egy fél komplett dobszerelés + akusztikus gitár. Mint kitűnhet: vásároltam tőlük egy lemezt. Ez a folk-rock trió ugyanis mindent tud arról a kibukottságról, arról a misztikumról és arról az emelkedettségről, amit én a tágan vett oroszokban úgy bírok: közel állnak hozzám, ha szabad befejezni így.
F. D. J.
Fertőrákos, július 12.
