A két előzenekar közül a norvég Okkultokrati műsora inkább érdekes színfolt volt, mint emlékezetes koncertélmény: az persze érthető, hogy a Kvelertak nyomán komolyabb figyelmet kaptak a hozzájuk hasonló skandináv zajbrigádok, de ez a sludge-ba és régimódi, koszos hardcore/punkba oltott black metal a néhány valóban hangulatos pillanata ellenére sem tudott lenyűgözni. A svéd Martyrdöd már annál inkább: az énekes-gitáros teljesen úgy nézett ki, mint az Akelából Katona Főnök, angolul meg körülbelül annyira tudott, mint egy ötven körül járó, markotabödögei kőműves, de a Kvelertakénál nagyságrendekkel gonoszabb, kíméletlenebb, jóval kevésbé slágeresebb dalaik annyira hatásosak voltak, hogy ezt a zenekart minél hamarabb szeretném újra Budapesten látni.
A Converge hetedjére játszott Magyarországon, másodjára az A38-on, és az előzetes infókból már kiderült, hogy ezen a turnén nem játsszák a Jane Doe-t, pályafutásuk legnagyszerűbb dalát, ami után a legutóbbi hajós koncertjükön percekig döbbent csendben állt a jelen lévő pár száz ember. Helyette megkaptuk a zenekar mélypontjának számító Grim Heart/Black Rose-t, meg egy olyan hangzást, ahol Kurt Ballou elképesztő gitárjátékából jószerivel csak sejteni lehetett valamit, hallani viszont alig. A Converge persze van annyira jó zenekar, hogy igazán nagyot még így se tudjon hibázni: a dalok közt szokatlanul lelazult és vidám Jacob Bannon még mindig olyan vehemenciával és beleéléssel acsarogja legendásan depressziós szövegeit a szanaszéjjel tördelt káoszhardcore-riffekre, mintha élete utolsó napját élné, Nate Newton basszusgitáros pedig szinte második frontemberré lépett elő. A ráadásban úgy szelték le a fejünket a Concubine és a disszonáns-zajos zárással még aljasabbá tett Last Light kettősével, hogy még a Grim Heart… hét percét is meg kellett nekik bocsátani.
A38 hajó, augusztus 10.
