Zene

A bicikli és sofőrje/utasa volt, és van is annyira izgalmas, néha cool is, hogy dalszerzők válasszák témájuknak, s hogy a kerékpár hangjai rockszámokba épüljenek be. S akkor még nem is beszéltünk a biciklizős popszámok szinte kötelezően erotikus töltetéről…

Elismerésre méltó az a merészség, amellyel FaltyDL prezentálja az új albumát: a hátsó borítón a számlista alatt ugyanis egy hatalmas Sorry! felirat olvasható. Mert az In The Wild, a művész negyedik nagylemeze nagyjából mindentől eltér, amit eddig csinált.

sok lemezt kell meghallgatni ahhoz, hogy három ilyen ellenállhatatlan anyagra találjunk, és még annál is többet, hogy a hallatlan újszerűség közös jegyük legyen.

A könnyűzene internetes korszaka hajnalán még mindenki arra számított, hogy az új platform a legnagyobb hatással az underground színterekre lesz, mert összeköti az egymástól távoli, de hasonló érdeklődésű köröket.

A McFerrin név alighanem ismerős lehet minden zenebolond számára: való igaz, Taylor az improvizációkban erős vokális dzsesszfenomén Bobby fia (és most mindkettejük érdekében felejtsük el a Don’t Worry Be Happyt!). Taylor azonban saját jogán is módfelett tehetséges, sokoldalú muzsikus és zeneszerző, aki Flying Lotus Brainfeeder nevű kiadójánál bontogathatja szárnyait.

Abbey Road, Let It Be, Dark Side Of The Moon. A tizenévesen az Abbey Road Stúdióba, majd házon belül a Beatles lemezfelvételeihez kerülő Alan Parsons nevét elsősorban a Pink Floyd-klasszikuson és a kései Beatles-albumokon végzett (segéd)hangmérnöki munkájáért őrzi a rockemlékezet. Pedig Eric Woolfsonnal közös formációja, az Alan Parsons Project dús, innovatív hangszerelésének köszönhetően sokáig hivatkozási alap volt zenészkörökben. A nyolcvanas években több slágert is jegyző zenésszel az APP életművének újraki­adása kapcsán beszélgettünk.

Rossini Otello című operájának pechje, hogy hetven évvel később Verdi remeke egy évszázadra árnyékba borította. A maga idejében – a két slágeropera, A sevillai borbély és a Hamupipőke között – nagy sikere volt, nem méltatlanul.

Attól lehetett tartani, hogy a Roma Sátorral összevont néhai Világzenei Nagyszínpad, vagyis mai nevén – tán a lapunkbéli rovat előtti főhajtásként – a Világfalu Színpad együttesen sem darabszámra, sem változatosságban nem hozza majd azt a színvonalat, amelyet annak idején külön-külön, a maguk módján mutattak legjobb pillanataikban. De már a külsőségek is a fanyalgás ellen hatottak: először is a színpad előtti dühöngőt kétméteres padlólapokkal fedték le a kis sárcsináló műanyag ötszögek helyett. Másodszor pedig kifejezetten jól nézett ki a sátor nyitott oldalának játékos-íveléses vonalaival.

Az atlantai társaság eddig az a zenekar volt, amely az első két, túlzás nélkül zseniálisnak mondható lemezén (Remission, Leviathan) olyan egyedi és magával ragadó formába öntötte a zajos-kao­tikus nagy elődök – például a Melvins és a Neurosis –, valamint a Thin Lizzyhez hasonló, klasszikus hard rock zenekarok munkásságát, hogy azonnal megszerettette magát minden új hangra vágyó zenerajongóval.

Valaha a Neurotic tagjaként ismerte meg a publikum, s míg régi dolgait még mindig hallgatják rajongói, ő már több mint negyedszázada saját útját járja – többek között a Hit Gyülekezetéhez szorosan kötődő Amen együttes vezetőjeként, amelynek élén idén már másodszor áll a közönség elé.

Öt és fél év után új lemezt adott ki a legvilágmegváltóbb zenekar – példátlan megjelentetési stratégiával. A forradalminak hitt ötlet sokakban visszatetszést keltett, az album viszont egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyenre sokan számítottak.

Az ember, aki Kurt Cobainnek a halálos lövésért felelős shotgunt eladta, zseniális gitáros volt régen is, és ma is az. Most ismét megújította némiképp a stílusát.

Ma nyolcvanéves Leonard Cohen. Öt évvel ezelőtti portrénkkal köszöntjük.