Az Oy Division viszont inkább beltéri fellépő, nem igényel tág teret, viszont jót tesz az összprodukciónak a kései időpont, a közönség vidult állapota. Így hallgattam meg először – ennek is közel tíz éve már –, most pedig nagyszínpadi körülmények között, amelyek szerencsére nem ártottak a lendületüknek
– na ja, profik és fáradhatatlanok.
A délutáni időpont ellenére képesek pörgős, éjszakai hangulatot teremteni, amit külön feldob, amikor lejönnek a nézők közé, és egy számot így adnak elő. Előtte viszont a színpadra kérik a közönség egy-egy tagját, hogy táncolja/botladozza el például „a parketten utolsónak maradó magányos részeg fiatalember” hasoncímű táncát. Amikor a koncert után az öltözőben interjúalanyt kerestem, elég gyorsan lezajlott az ilyenkor gyakran szokásos oldalgás, és végül Gershon Leizerson hegedűs és kísérő énekes vállalkozott a válaszadásra – érezhetően nem az első esetben.
J
Magyar Narancs: Azt olvastam valahol, hogy Izraelben nem nagyon hallgatják, ismerik a klezmert, és ti vagytok az elsők a fiatalabb generációból, akik népszerűsíteni kezdték a stílust. Miért alakult ez így?
Gershon Leizerson: Hát igen, ez egy furcsa dolog, bár ha meggondoljuk, egyáltalán nem meglepő. A klezmer a kelet-európai zsidó többségű kisvárosok, stetlek sajátos kultúrájának a zenéje volt. Ezek a kisvárosok a második világháború végére végképp és teljesen eltűntek. Akik annak idején még részesei voltak ennek a kultúrának, azoknak fájdalmas emlék maradt, amelyet nem szívesen idéztek fel, így a klezmer is mindinkább háttérbe szorult a szomorúság hordozójaként. Amikor mi elkezdtünk klezmert játszani, valóban szinte ismeretlen volt már.
MN: Kifejezetten ezt a stílust tanultátok, vagy általános zenei képzettségetek van?
GL: Mindnyájan tanultunk zenét, de a klezmer annyira sajátos, hogy külön meg kellett tanulnunk a technikát, és természetesen a repertoárt is.
MN: Milyen forrásokat tudtatok használni? Feltételezem, hogy nem túl bőséges anyag maradt fenn.
GL: Épp ellenkezőleg. A jiddis kultúrának igen fejlett volt az írásbelisége, és a hatalmas mennyiségű szakirodalom sok mindent megőrzött a zenei világból is.
MN: Vagyis nem próbáltok kitörni a klezmer hagyományos világából?
GL: Nem, sőt kifejezetten zavarónak éreznénk, ha a repertoárunk idegen elemekkel bővülne, még ha mi magunk bővítenénk is. Teljesen idegen tőlünk a világzenének ez a fúziós felfogása.
MN: Azt azért nehezen hiszem el, hogy száz évvel ezelőtt is megénekelték Amszterdamot a maga éjszakai életével…
GL: Valóban nem, és tény, hogy alakítottunk a szövegeken, igyekeztünk korszerűsíteni egyes témákat, annak megfelelően, ahogy maga a nyelv is átalakult.
MN: Mármint a jiddis?
GK: Nem. Az nem változott, hiszen már a kihalás szélén állt. Viszont énekelünk emellett például angolul vagy mondjuk oroszul, ukránul. Pontosabban egy olyan nyelvjárásban, amely a két utóbbi között helyezkedik el, egyfajta keverék.
MN: Ez tehát a szöveg. És mi a helyzet a klezmer zenei világával?
GL: Itt is többféle forrás van, attól függően, melyik vidékről beszélünk. Mi jobban szeretjük a déli, cigányos változatot, az sokkal lendületesebb, derűsebb zene, mint az, amit északabbra játszottak. Sokkal jobban kedvelem ezt a szinte már balkáni zenét, pedig oroszországi kivándorló családból származom. Rengeteget kutatjuk a hagyományokat, igyekszünk minél többet feldolgozni, rögzíteni a régi dalokból.
MN: Egyébként mennyiben volt alkalmi zene a klezmer? Voltak a zenélésnek kitüntetett eseményei, mint például a születés, a házasság, a temetés?
GL: Leginkább talán a lakodalomhoz kapcsolódott. Ahhoz viszont elég szorosan: pontosan meghatározták, hogy a szertartás és a mulatság adott szakaszában milyen dalokat kell énekelni.
MN: A klezmer egyfelől a vallásos ortodox zsidóság, másfelől többnyire igen szegény emberek zenéje volt. Ebből az következne, hogy egyrészt egyfajta áhítatnak, másrészt mély keserűségnek kellene jellemeznie.
GL: Ezek egyike sem jellemzi, inkább reményt sugároz, életigenlést…
Világfalu Színpad, augusztus 13.
