„Mostanában kezdik megérteni” - Pajor Tamás zenész, szövegíró

Zene

Valaha a Neurotic tagjaként ismerte meg a publikum, s míg régi dolgait még mindig hallgatják rajongói, ő már több mint negyedszázada saját útját járja – többek között a Hit Gyülekezetéhez szorosan kötődő Amen együttes vezetőjeként, amelynek élén idén már másodszor áll a közönség elé.

Magyar Narancs: Szeptember 18-án újabb Amen-koncerten lépsz a publikum elé, részben egy új, saját produkcióval, mely az Összközmű nevet viseli.

Pajor Tamás: Az Amen-koncert keretein belül lesz egy vendégfellépő, aki jelen esetben szintén én magam vagyok egy új produkcióval, melynek elnevezése Összközmű. A műsor további része régi Amen-dalokból áll majd, de lesz egy új számunk is, amely egyben nyitánya egy új Amen-albumnak. Általában nem az ötletekkel vagyunk bajban, hanem az idővel. Az Összközmű-repertoárból viszont akár 9-10 dal is elhangzik majd – tehát lesznek bőven új számok, nem volt túlzás az estét lemezbemutatónak hívni.

MN: Korábban beszéltél egy tervezett, általad szózenének nevezett, a rapet, a ritmikus prózát, a slam poetryt idéző saját rigmusaidat a zenével ötvöző produkcióról – ez volna az?

PT: Ez maga a szózenei projekt: a műfaj onnan kapta a nevét, hogy itt a szöveg is zenél, és a zene is szövegel. Ez a költészetnek és a zenének egy olyan társítása, amelyre nem mondhatom azt, hogy előzmények nélküli, hiszen számos előzménye van az én történetemben is. Azt gondolom, ez most a szakmai fejlődéstörténetemben is egy letisztultabb korszak megjelenése.

false

MN: Úgy veszem észre, hogy nem csak az inspirál, ami manapság a zene és a szöveg passzítása terén történik. Korábban meséltél friss slam poetrys élményeidről, amelyek tapasztalatait magad is hasznosítottad.

PT: Azt hiszem, ezt a metódust én már pár évtizeddel korábban elkezdtem alkalmazni, mielőtt még ebben a formában, slam poetryként megjelent volna. Persze saját munkáimat sem tartom előzmény nélkülinek: úgy gondolom, amit magam is igyekszem minőségi módon csinálni, annak irodalmi előzményei a nyugatos nemzedék körül találhatók. Azoknak a szenzációs nyelvalkotó zseniknek, költőknek és humormestereknek a munkáiban, akiket mindannyian ismerünk, s akiknek a munkássága a magyar kultúra alapját képezi. De az a pesti humor, amit Rejtő vagy Karinthy képviselt, sajátos módon átszűrődik a régi veretű, old school slágerek szövegébe is, amit például Seress Rezső, G. Dénes György, Szenes Iván és más jeles slágerírók szerzeményei reprezentálnak. Ez mind-mind megjelenik az én dolgaimban, de ezekhez képest is új, hogy én világnézetileg mást képviselek: arra a hitre jutottam, hogy Jézus a Messiás, és ez mindent felforgatott az életemben.

MN: Viszont az inspirációid között mindenképpen meg kell említenünk egy sokkal profánabb személyiséget: Gémes Jánost, alias Dixit, akinek a munkásságából csak néhány elem maradt meg – ebből nem kevés közvetve, lenyomatként a te dalaidban.

PT: Így van, ezt semmiképpen sem akarom kiretusálni: többek között azért sem, mert barátom volt sokáig, akit egyben tiszteltem. Zseniális képességű, virtuóz kommunikációs és észbeli képességekkel rendelkező ember volt. Ám aki ismerte, tudta, hogy veszélyes, sőt patologikus vonásokkal is bírt, s rendszeresen inzultálta a környezetét, s ez az állapot egyre súlyosbodott nála. Dixi totális életet élt, s a totális szó itt nem erkölcsi tartalommal bír, hanem önazonosságot jelöl, annak minden negatívumával és – meg kell hagyni – egyfajta koherenciájával. Ennyi idősen már én is árnyaltabban gondolkodom erről. Egyfelől az általa képviseltek, találkozva a bennem lévő, lázadásra és extravaganciára való hajlammal, veszélyes elegyet képeztek. Másfelől viszont, elismerve emberi értékeit, fájdalmas a sorsának a tragikuma. Nem tudom feloldani, amit az imént elmondtam róla, hiszen akkor a saját lelkiismeretemmel mennék szembe, ugyanakkor – szigorúan nyelvi értelemben, s nem mint viselkedési minta vagy életfilozófia – valóban forráskódként jelölhető meg költészetemben. Az akkori életkori szakaszom miatt is a magam radikális módján szakítottam meg a kapcsolatot vele. Talán ebben meg is sértettem őt, és ezt nem is tudom helyrehozni, hacsak némiképp pont az előbb elmondottak által nem.

MN: Felfedezhető egy határozott folyamatosság az életművedben, mindenféle törés ellenére, ami részben poétikai természetű. Pedig sokan hitték, hogy a megtérésed után teljesen, nyom nélkül fel fogsz hagyni a rockzenei szövegírásnak azzal a formájával, amit műveltél.

PT: Ezzel én is így voltam: de ez is pontosan része az igazi megtérésnek. Ez ugyanis azt jelenti, hogy engedem totálisan kifordulni az egész személyiségemet önmagából, a létem gyökeréig változom meg, sarkából fordítom ki önmagam, kilépek mindabból, amit felépítettem, és mindezt átadom Isten kezébe. Lenullázom magam, mint amikor egy számítógépet resetelnek. Én magam sem akartam folytatni: egy ideig az is kérdéses volt, hogy elkezdjek-e zenélni vagy szöveget írni, de amikor elkezdtem, először kizárólag az újonnan megtalált hit nagyszerűségéről írtam. Ez a vonulata a munkásságomnak a mai napig megmaradt, hiszen a Hit Gyülekezete dalszövegeinek jelentős részét is én írom. Itt az elsődleges cél Isten felmagasztalása – ezek egyszerű kifejezésekkel íródott mai zsoltárok. Ugyanakkor némi idő elteltével a hívő életben is felnőtté, érettebbé váltam, s a szellemi felnőtté válás szabadsága újraszülte bennem az igényt, hogy a világ dolgairól, önmagamról és bármiről megfogalmazzak gondolatokat azokkal a művészi eszközökkel, amelyekre valószínűleg mandátumot kaptam.

MN: Azért a te ideális médiumod a popzene, illetve az alkalmazott popköltészet.

PT: Ezért használom a szózene kifejezést is, hiszen amit csinálok, az a zene és az irodalom határán van. Azért vagyok ezen a terepen könnyű helyzetben, mert míg mások ezt csak együttműködésben tudják megvalósítani, addig nekem talán adatott annyi a zene világából – még ha zenésznek vagy énekesnek nem is nevezném magam –, hogy szövegeimhez magam is tudok zenét kreálni. Azért azt el kell mondanom, hogy jóval nehezebb dolgom lenne, ha nem lennének olyan kiváló munkatársaim, mint Szentkirályi György, aki az Amen-, valamint az Összközmű-dalok és szózenedolgok nagy részét is írta, illetve ifjabb Balogh Ferenc, aki kivételes zenei érzékkel bír, s az ő megoldásai nélkül korántsem működnének a dalok ezen a színvonalon.

MN: Azért neked nagyon nagy segítség volt az Amen beindításában és működtetésében, hogy veled együtt nagyjából egy időben számos ismert zenész tért meg a Hit Gyülekezetében. Azután volt egyfajta fluktuáció: voltak, akik jöttek, mások pedig távoztak, akár a gyülekezeten kívülre is.

PT: Az ember sosem válik automatává: akkor sem, ha elkötelezi magát Isten mellett. Onnan is van sajnos visszasodródás. Ha már Dixiről szó volt, akkor én Döncit (Dénes József, a hat éve elhunyt remek gitáros – a szerk.) is említeném: neki is sokat köszönhetek zenei fejlődésemért. Kiváló zenész és nagyon jó barátom volt, hosszú évekig jártunk együtt a gyülekezetbe. Sokat tett hozzá az Amenhez is, emlékezetes dalokat alkotott, azután részéről történt egy megbicsaklás – mai napig nem tudom teljes mértékben, mi is okozta ezt. Valószínűleg az is hozzájárult, hogy nehéz családi háttérből jött, ez az önéletrajzi írásából is kiderül. A mai napig szeretettel gondolok rá, és az utolsó hírem róla – s ezt többen is megerősítették –, hogy a halála előtti héten újra Istenhez fordult.

MN: Az Amenre nyugodtan ráilleszthető a szubverzív popzene címke: adott egy fülbemászó, a késő nyolcvanas, majd a kora kilencvenes évek funky- és szoft rock slágereinek hangzásvilágát idéző zenei körítés, manapság újra divatos dobhangokkal, szinti- és basszusgitár-témákkal, és ehhez egy erős társadalom- és kultúrkritikai hangsúlyokkal teli szövegvilág – sokkal komorabb, mint amit pusztán a zene sugallana.

PT: Ez így van, sőt ez a mostani szózenei produkcióban is megjelenik. Talán ez abból fakad, hogy kissrác koromban apám szalagos magnójából állandóan szóltak a kor nagy slágerei. Így én a popzenei kultúra legszebb időszakának a dallamvilágán nevelkedtem, a hatvanas-hetvenes évek zenéin, és ez nagyban hatott az ízlésemre. Amikor én már a nyolcvanas években az akkori underground miliőben éltem napjaimat, akkor is taszított az a fajta sötét tónusú, baljóslatú, depresszív hangvételű zene, amely akkoriban részben sikk volt – én ezzel sosem tudtam azonosulni, egyszerűen nem szerettem, idegesített, és nem is értettem, ez miért jó. Lehet, hogy azért is éltem túl ezt, mert én nem ilyen alkat vagyok. Bennem sokkal erősebb volt a derűre, optimizmusra hangolt természetes attitűd, mint ez a „vesszen minden, no future” mentalitás – bár sajnos egy idő után én is asszimilálódtam a jövőtlenséghez, és majdnem oda is vesztem.

MN: Az Amen-számok határozott piktúra-szentencia szerkezettel bírnak: a sokszor szellemes, szórakoztató társadalomkritikai tájleírást az is könnyedén befogadhatta, aki a szentenciarész, a prófécia hallatán csak megrándította a vállát. Téged nem zavar, hogy a számaitoknak van egy laikus olvasata is – hogy olyanok hallgatják, akiket nem érintett meg a megváltás gondolata?

PT: Ez egy hosszú távú folyamat: úgy gondolom, hogy idővel azért beérik a magvetés. Manapság is többnyire a nyugati típusú szekularizáció által kínált, nagyon inkoherens elemeket is magába foglaló gondolkodás jellemzi az embereket – márpedig az évszázadok alatt kifejlődött folyamatokhoz képest mi az a pár évtized, amely alatt megszülettek az Amen-számok ebben a budapesti környezetben? Most, a szózenei projektben már árnyaltabban fogalmazok – nem azért, mintha bármit feladtam volna a hitemből, sőt sokkal intenzívebben képviselem azt! Pusztán úgy gondolom, hogy nem kell már az „A” betűtől kezdve elmondanom a dolgokat. Megtiszteltetés számomra, hogy személyemet sokan Jézus Krisztushoz és a Hit Gyülekezetéhez kapcsolják – nagyon helyesen. Éppen ezért, bár továbbra is írok olyan dalokat, ahol jelen van a dalba oltott igehirdetés, más szerzemények a sajátosan pesti, szarkasztikus, társadalomkritikai és önkritikai tónusban íródnak anagrammákkal, szójátékokkal, humorral. Szeretném, ha azt látnák az emberek: azzal, hogy valaki megtér, még nem kerül be egy bigott falansztervilágba, sőt sokkal kreatívabbb életet tud élni.

MN: Fenyő Mikivel együtt ti ketten voltatok azok a pionírok, akik a rap típusú, rímes és ritmikus szövegdarálást és némileg a hiphopkultúrát is becsempésztétek a magyar popzenébe még a nyolcvanas években.

PT: Ráadásul egy utcában laktunk – ő körülbelül száz méterre tőlem, szintén a Pozsonyi úton. Ő akkor már óriási név volt, én meg csak egy feltűnést kereső forradalmárjelölt. Később, mikor Flipper Öcsivel megismerkedtem, kiderült, hogy ők is figyelték, mit alakítok, de hát akkor még sok hülyeséget alakítottam leg­inkább.

MN: Koncertjeiden hangsúlyosan emlegeted, és dalt is írtál róla, hogy milyen erősen foglalkoztatnak saját zsidó gyökereid. Viszont mindez egy speciális környezetben jelentkezik, hiszen te egy karizmatikus keresztény gyülekezet tagja vagy.

PT: Ez egy nagyon érdekes kérdés, és óriási téma. Először is szerintem zsidóság és kereszténység nincs, nem lehet egymás nélkül – s ez mindkettőjükre vonatkozik. Természetesen tudom, hogy ezzel jókora követ dobok a vízbe – hiszen mindkét táborban sokan vannak, akik ezt az állítást elutasítják. De egyre többen vannak azok, akik a kettő találkozását fontosnak tekintik, s szerintem ez egy profetikus jel. Jézus szerintem egy pillanatra sem vált olyan értelemben kereszténnyé, ahogyan a kereszténység értelmezte önmagát a középkorban. A Hit Gyülekezete és más, hasonló szellemiségű, vele rokonítható gyülekezetek, keresztény irányzatok cionistának vallják magukat, hiszen ez egy biblikus fogalom, ami azt jelenti, hogy a zsidóságnak bibliai küldetése visszatérni az atyák földjére. És hála Istennek vannak és mindig is voltak olyanok, akik zsidóként is hiszik, hogy Jézus a Messiás. Érdekes anekdotákat tudnék mesélni arról, hogy a zsidó közösségben, ahol egyébként igen gyakran felbukkanok, melyet szeretek, s ahol gyerekkorom óta ismernek, talán mostanában kezdik értelmezni, mit képviselek én, és talán megbarátkozni e kettős, mégis egységes identitással.

Figyelmébe ajánljuk

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.