Noura Mint Seymali: Tzenni Mauritániában több mint közismert, a nemzetközi piacon azonban csak most mérette meg magát Noura Mint Seymali, és élből az európai világzenei rádióslista élére került. Ráadásul ahhoz sem kell elrugaszkodott fantázia, hogy az év egyik legnagyobb szenzációját gyanítsuk az albumában. Ez persze el is várható a családjában… Édesapja, Seymali Ould Ahmed Vali a mauritániai himnusz szerzője, mostohaanyja, Dimi Mint Abba a világon a legismertebb mauritániai énekesnő – az ő zenekaruk vokalistájaként indult Noura pályafutása is, tinédzserként, a Nyugatot járva. Hogy mi minden ragadt rá a tapasztalatok mezején, abba most ne menjünk bele, elég a Mauritánián túli zenék befolyását kiemelni Jimi Hendrixtől James Brownon át a Burning Spearig. Ahogy mondta is a The Quiteusnak adott interjújában, ők mind játszanak a zenekarában…
Tzenninek a mór griók zenéjére forgó-kerengő táncot nevezik, de metaforája ez minden egyetemes körforgásnak: ahogy a Föld kerülgeti a Napot, ahogy a fény és a sötétség, vagy ahogy az apály és a dagály váltogatja egymást, és ahogy a hagyományból megújulás, abból pedig újabb hagyomány fakad. Ez a „kettősség” szinte minden momentumban tetten érhető Noura lemezén: egyrészt kezdetleges mauritániai, másrészt a legmodernebb amerikai stúdióban vették fel, darabjaik részben tradicionálisak, részben a sajátjaik, ami pedig a hangszerelésüket illeti, abban épp olyan súlyt kaptak az archaikus pengetős hangszerek (a ngoni formájú tidinite és a kora alakú ardine), mint a sivatagi bluest meghódító elektromos gitár és a rockos alapot szolgáltató basszus-dob páros. De azért van valami, ami mentes bármiféle hullámzástól vagy ciklikusságtól: a színvonal.
Hiszen ez a Tzenni, úgy ahogy van, végig lenyűgöző. Találóan jegyezte meg róla a Songlines magazin: „kitűnő példa arra, ahogy a gyökerek berobbannak a XXI. századba”. Persze Noura hangja és éneke eleve kozmikus erejű, de ahogy felkavarja a sivatagot, azért komoly felelősséggel tartoznak a társai is (a gitáros Jeiche Ould Chighaly, a basszer Ousmane Touré és a dobos Matthew C. Tinari). Új hangot ütöttek meg a Szaharában, és mély nyomot hagytak, követendőt. (Glitterbeat Records, 2014)
Söndörgő: Tamburocket Az előbb említett európai rádióslista második helyével a Söndörgő büszkélkedhet, holott korántsem rádióbarát terjedelmű felvételek sorakoznak az albumán. De a nyomtatott szaksajtó is beindult rögtön: a Songlines „Európa egyik legizgalmasabb zenekaraként” méltatta ötcsillagos kritikájában.
És ami a lényeg: igaza van. Két hete láttam a Söndörgőt utoljára, és bizony padlót fogtam. Azt éreztem a koncertjükön, hogy ezúttal nemhogy továbbléptek, de egyenesen belőtték a csúcsot – a balkáni zenék népszerűségétől és a kínálkozó rakétás metaforától függetlenül. Ilyenkor nem könnyű érvényes szavakat találni, de némely konklúzió nem hagyható parlagon.
Például, hogy miközben tökéletesen azonosulnak a – családilag is elválaszthatatlan – Vujicsics együttestől tanult mintákkal, pontosan tudják, hogy mit kíván a saját hangjuk és mit a délszláv zenei hagyomány. Könnyedén és zsigeri módon formálják a képükre, bármiféle erőltetettség vagy agyalás nélkül. És hát olyan odaadással tolják, mintha a minap kezdték volna, nem tizenkilenc évvel ezelőtt. Ahogy az is rögtön átjön, hogy ami a fejükben vagy a lelkükben van, azt simán kirázzák az ujjukból, egyszóval tetőtől talpig egységben az erő. És ha már erő, akkor az is döntő, hogy úgy tudják hangosítani a tamburáikat, ahogyan… Tessék csak a lemezborítóra pillantani: akár a legelszántabb rockzenekar.
De azért gyorsan hozzáfűzöm: a Tamburocketben jóval több a visszafogottság, mint amikor koncerten „zúz” a zenekar. Mint tudjuk, ez egészen más műfaj, úgyhogy félre innen, csalódottság, most a finomságokra kell figyelnünk! Az intimitásra (Evo Srcu), a dinamikai és tempóváltásokra (Majka Kceru), a (dudáról tamburára) hangszerelésekre (Srpski Madjarik) és a virtuozitásra, zsinórban. Vagy arra az irgalmatlan mélységre és emelkedettségre, amit a macedón darabokkal (Hulusination, Hulusi) művelnek az urak. Ezt tényleg csak a legnagyobbak tudják, és ez a legkevesebb. A Söndörgő tamburamuzsikája nem ritka, hanem egészen egyedülálló a Balkán és Európa zenéjében.
(Riverboat Records, 2014)
Fofoulah: Fofoulah Nem jellemző, hogy fehér, angol srácok pumpáljanak friss vért Nyugat-Afrikába, de hogy a Fofoulah együttes a (szabályt erősítő) kivételek közé tartozik, az tuti. Ráadásul nem is előzménytelenül, hiszen az Outhouse Ruhabiban ugyancsak a szenegáli és gambiai sabar ritmusok bűvöletében ütötték és fújták a magukét. Annak az együttesnek is a dobos Dave Smith volt a motorja, aki 2002 óta hétszer utazott tanulmányútra Gambiába, és azóta olyan zenekarokban bizonyított, mint a Justin Adams-féle JuJu és a Robert Plant-féle Sensational Space Shifters. Szóval egy megbízható és elkötelezett csapattal van dolgunk, minimum.
2011 óta öten alkotják az alapját: Dave mellett a szaxofonos-szintis Tom Challenger, a gitáros Phil Stevenson, a basszer Johnny Brierly és az ütős Kaw Secka. Amit összeraktak, az kétségtelenül új színfoltot képez a transzatlanti mezőnyben, de aligha ütne ekkorát a lemezük, ha nem hívták volna vendégségbe Batch Gueye szenegáli, Juldeh Camara gambiai és Iness Mezel algériai énekest, Ghostpoet angol rappert és több hangszeres kollégát.
Így azonban egyik ámulatból a másikba eshetünk. Hiszen nemcsak a sabar és tama dobok ritmusa, az örvénylő transz, a féktelen improvizáció és a dub ragad magával, hanem a számok változatossága is. De ha visszafogjuk magunkat, akkor sem mondhatunk mást: ez a cucc angolnak és nyugat-afrikainak, kísérletezőnek és populárisnak, tradicionálisnak és progresszívnek egyaránt példás. (Glitterbeat Records, 2014)
