Digitális herpesz – A U2 új lemeze

Zene

Öt és fél év után új lemezt adott ki a legvilágmegváltóbb zenekar – példátlan megjelentetési stratégiával. A forradalminak hitt ötlet sokakban visszatetszést keltett, az album viszont egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyenre sokan számítottak.

Van, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogy rockénekes, politikus vagy irgalmas szamaritánus legyen. Bono ezzel a problémával küszködik évtizedek óta, és hiába van mögötte a világ egyik legfeszesebb ritmusszekciója, valamint egy végtelenül innovatív gitáros, ha a produkció a frontember pojácáskodása miatt sokakban extrém indulatokat kelt.

Miatta felejtik el sokan, hogy a U2-nak a görcsös világmegváltási szándék ellenére komoly zenei érdemei vannak – igaz, ezek húsz-harminc évvel ezelőttre datálódnak. Elég csak a két legfontosabb lemezt megemlíteni: a Joshua Tree szinte idegenül hatott a Stock–Aitken–Waterman producertrió uralta, rendkívül sötét 1987-es évben, az Achtung Baby meg a Nirvana Nevermindjával karöltve reformálta meg a rockzenét és temette el végleg a nyolcvanas éveket.

false

A U2 a tinédzserkorom soundtrackjét jelentette, és ezért megbocsátóbb vagyok vele, de sokan mások kevésbé azok, főleg, ha azt látják, hogy az iTunes-ukon ott virít hívatlanul a zenekar legújabb albuma. Egyeseknél ez alaposan kivágta a biztosítékot; a neves rapper, Tyler The Creator konkrétan ahhoz hasonlította az esetet, amikor az ember reggel egy nem kívánt herpesszel vagy ragyával ébred. Az Apple gyorsan meg is jelentetett egy alkalmazást, amivel le lehet törölni a lemezt, de az első héten így is 33 millió felhasználó hallgatta meg a dalokat (a fizikai megjelenés október közepén jön majd). A sok hőbörgést olvasva tehát úgy tűnik, hogy nem teljesen vált be a terjesztési módszer, és ehhez már tényleg csak az kéne, hogy szarok legyenek a számok – de nem azok, sőt egy-két kifejezetten kellemes pillanat is akad.

Bonóék utoljára az 1997-es Pop környékén mertek kísérletezni, azóta többnyire a felnőttkori biztonsági pálya az ő terepük, amit jól mutat a kétezres években eddig megjelent lemezeik ötlettelensége. A No Line On The Horizon című legutóbbi darab például kifejezetten unalmasra sikeredett, úgyhogy volt honnan javulni, de azért egy új Achtung Babyt ne várjon senki. A frontember hangja nem kopott meg az évtizedek során, Edge-nek szokás szerint van egy-két jó riff meg effekt a tarsolyában, a Clayton/Mullen pároson meg természetesen nem múlik semmi. Kiemelkedően rossz dal nincsen, egyedül a Sleep Like A Baby Tonightban felbukkanó vinnyogás tekinthető mélypontnak – ez egész biztosan a leghülyébb hang, amit idén bárki hangfelvételre rögzített, és ebbe most földönkívüli produkciókat is beleszámítottunk.

false

A Songs Of Innocence (melynek címét egy William Blake-kötet ihlette) a zenekar eddigi leszemélyesebb lemeze Bono szerint – a frontember megénekli a gyermekkorát a Raised By Wolvesban és a jó kis riffel megpakolt Cedarwood Roadban, a Where The Streets Have No Name gitárhangzását visszahozó Irisszal pedig újfent adózik rég elhunyt édesanyja emlékének. Van itt még tisztelgés néhai punklegendák előtt (The Miracle Of Joey Ramone, illetve a Joe Strummerről szóló This Is Where You Can Reach Me Now), de szóba jönnek a katolikus egyház bűnei (a fent említett vinnyogós dalban) és az észak-írországi helyzet (a Lykke Li vendégeskedésével felvett The Troublesban). A legjobb dal a California, ami több itteni felvétellel ellentétben még tisztességes refrént is kapott. A zenei témák és a viszonylag merész hangzás elsősorban Edge-et dicsérik, na meg a Danger Mouse vezette producerteamet, szóval összességében egy vállalható album született – kevés csúcsponttal, de még kevesebb mélyponttal. És állítólag hamarosan jön még egy új dalgyűjtemény is Songs Of Experience címmel – ha ennél nem rosszabb, akkor olyan nagy baj nem lehet.

Universal, 2014

Figyelmébe ajánljuk