A korai évek garage-os flörtelektronikái és a Ninja Tune-os leigazolást követő klubközeli felvételek után ez az album ugyanis igazi kísérlet. Mondhatni olyan, mint az elektronikus zene tizenöt-húsz évvel ezelőtt: elhagyja a járt utat, és keresi az új hangokat, formákat.
Persze nem arról van szó, hogy az előadó feltalálna valami formabontóan újat az In The Wild szűk órájában, de a tizenhét felvétel zöme mégis komfortzónán kívüli. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy a számok szerkezetei spontának, nem követik az elektronikus klubzene szabályait. Sokszor a hangrétegek csak egymás mellett vannak, és nem egymásra épülnek, így jó pár alkalommal nehéz eldönteni, hogy melyik részt vagy témát érdemes hallgatni, és melyik tekinthető másodlagosnak. Rengeteg minden történik még a másfél perces átvezetőkben is.
Mindazonáltal a lemez alapvetően két nagy forrásból merít: szabadon rögzített hangokból (ún. field recordingokból) és hangmintákból. Az utóbbiak skálája meglehetősen széles: trombitaszólótól kezdve énekhangokon át egészen a szintetizátoros elektronikáig minden megtalálható, és bámulatos, ahogy ezek madárcsicsergéssel vagy felszíni zajokból generált ambientszőnyegekkel vegyülnek. Valahol a lemez közepén, az Untitled 12 és az Ahead The Ship Sleeps című zenéknél van igazán elemében a szerző: a kezdeti kusza kísérletezgetés után ezeknél rendeződnek az ötletei, de még az idegen világban tud maradni, nem gondolkodik gyakorlatiasan.
Összességében igen nehéz stílusokat ráhúzni a végeredményre, csak általános jelzők maradnak, amik nem mondanak el róla semmit. Egyszerűen hagyni kell, hogy a szerző elültesse a fejünkben a gondolatát. Szerencsére nem kell tartani a mély víztől, vannak ugyanis fogódzkodók: a Some Jazz Shit inkább az időben utazik, mint az ismeretlenben (konkrétan olyan, mint egy DJ Shadow-féle downtempo 1996-ból), míg az albumot beharangozó Do Me-ben megtalálhatók azok a rapid négynegyedek és vokálszilánkok, amik napjaink trenddiktáló elektronikus zenéit jellemzik.
Az In The Wild úgy ragadja meg az ismeretlen szépségét, ahogy kevésszer sikerül. S bár sokan nem azt fogják kapni, amit megszoktak a szerzőtől, vélhetően pont ettől válik példaértékűvé a lemez – hiszen sokan állítják, hogy szeretnek szembemenni az elvárásokkal, de mégis kevesen csinálják csak meg. FaltyDL betartotta az ígéretét.
Ninja Tune/Neon Music, 2014
