Dylan Carlson, a tudatos és takarékos gitározás szerpapja okosan ismerte fel, hogy abból a stílusból, amellyel tíz évvel ezelőtt radikálisan megújította zenekara hangzását, az eltelt évek során mindent kihozott már, ami egyáltalán elképzelhető. Az Earth amerikai country/folk hagyományra erősen támaszkodó, szinte tempónélkülien lassú, egy Telecaster jobbára torzítatlan hangjaira boltozott bizarr experimentális countryja ebben az időben volt már végletesen kopár (Hex), sötét, de tónusgazdag (Angels Of Darkness, Demons Of Light) és a maga világán belül már-már burjánzó is (The Bees Made Honey In The Lion’s Skull).
| ||
Az önismétlés lehetősége elől Carlson most ismét a torzítottabb, s a rocktradícióba jobban simuló formák felé fordult, de nem a 90-es évek leszedált Sabbath-riffjeit hozta vissza, hanem az átalakított Earth-soundot formálta tovább. A lemez nyitótétele, a Torn By The Fox Of The Crescent Moon teljes sikert mutat: egyszerre emelkedett és súlyosan fenyegető, mintha a Slayer rátalált volna az appalache-i hangzásra, és egy morfiumtapasz felhelyezése után megkísérelné imitálni. Az album további része viszont már kevésbé eredeti.
Az énekhangok beemelésével Carlson elég sokat felad zenéje különlegességéből – a mindig megbízható Mark Lanegan ráadásul nem is nagyon találja a helyét a domináns gitárhangok letisztult építményében. Rabia Shaheen Qazi ellenben nagyon szépen viszi el a maga dalát a kortárs okkult rock irányába, de még ő sem írja át a szabályt, mely szerint egy Earth-lemezen ragaszkodni kell ahhoz, hogy csak a gitárok beszéljenek.
Southern Lord, 2014
