Magyar Narancs: A legtöbb APP-albumot hat-hét évvel ezelőtt újrakevertétek, most mégis a komplett diszkográfia megjelent újra egy díszdobozban, benne a korábban kiadatlan The Sicilian Defence-szel.
Alan Parsons: A Sony kezdeményezte a dolgot, de én is jó ötletnek tartom, hogy az összes album elérhető egy csomagban. Ezek a verziók megegyeznek a kibővített, újrakevert kiadásokkal, csak nincs rajtuk bónuszanyag. A The Sicilian Defence persze értelemszerűen új keverést kapott. Nem ez a kedvenc albumom, sebtében készült, pusztán azért, hogy letudjuk a kötelezettségeinket a kiadó felé. Sem akkor, sem most nem tartom minőségi albumnak. Soha nem gondoltam, hogy valaha is meg fog jelenni. Nem örülök neki. Nem hiszem, hogy a legtöbb ember egynél többször meghallgatná.
MN: Sokan jobban örültek volna a Freudianának, ami a 11. APP-albumnak indult, de nagy volumenű rockopera lett belőle.
AP: A Woolfson-családnak nagyon keserű emlékei lehetnek arról a lemezről, mert Ericnek sok energiáját és pénzét felemésztette az album jogaiért folytatott harc. Az EMI adta ki anno, de nem tudom, hogy most átkerülhetne-e hozzám vagy egy másik kiadóhoz. Van igény rá, úgyhogy nem lenne elvetélt ötlet kiadni, ráadásul ez tényleg jó lemez.
MN: Clive Davis, az Arista elnöke írta önéletrajzában, hogy a Projectet a filmművészet auteur-elméletére építettétek, amely szerint a rendező a film kreatív szerzője. A Projectben ti is elsősorban dalszerzők, producerek voltatok, akik megírják és meghangszerelik a zenét, a meghívott zenészek pedig feljátsszák.
AP: Ez a párhuzam nem is Clive Davistől, hanem tőlem származik. Ha régen megkérdeztek, hogy mit csinálok producerként, mindig a filmrendezőhöz hasonlítottam a szerepemet, aki kiválasztja a forgatókönyvet, összehozza az egész produkciót és mindent az ellenőrzése alatt tart. Szerintem a producer kifejezés helytelen: inkább zenei rendezőnek kéne nevezni.
MN: A hetvenes évek direktorai közül ki lehetett volna Alan Parsons?
AP: Nem hasonlítgatnám magam másokhoz, de ha meg kéne neveznem párhuzamokat, akkor az örökzöldeket mondanám, Steven Spielberget vagy Stanley Kubrickot. Talán Hitchcock lenne a leghelyesebb, mivel csináltunk egy horrorlemezt Edgar Allan Poe történeteiből. Nem akarom azt sugallni, hogy olyan nagy ember lennék, mint az említettek, csak szeretném, ha a munkámat producerként a hozzájuk fogható rendezőkéhez hasonlítanák.
MN: Sajátjaid közül bevallottan az említett Poe-lemez, a Tales Of Mystery And Imagination a kedvenced. Az 1987-es újrakiadáson a szövegeket Orson Welles narrálja, de állítólag anno Paul McCartneyt is felkérted erre a szerepre.
AP: Pault csak egy cameóra kértem fel, nem ugyanarra a szövegre, amit Welles narrált. Nem volt fix elképzelésünk, hogy kit fogunk felkérni, de emlékeztem, hogy Paul szerepelt volna a Dark Side Of The Moonon, csak nem használták fel a válaszait az átkötő- és háttérszövegekhez. Valami hasonlóra akartam felkérni a Tales kapcsán is, de azt mondta, hogy most nem alkalmas az idő, talán majd máskor. Ez a mondata megragadt bennem, és írtam egy Some Other Time című dalt a következő lemezre. Azt viszont nagyon sajnáltam, hogy nem találkoztam Orson Wellesszel, mert a példaképem volt. Ugyanaz volt a kedvenc hobbink: a mágia. Orson nagyszerű munkát végzett, elküldte a felolvasást a kiadónak, és rögtön azt mondtuk rá, hogy tökéletes. Miért kéne bemenni vele a stúdióba, és újra felvenni? Valószínűleg tíz perc alatt, elsőre megcsinálta az egészet.
MN: Második lemezetek, az I Robot Isaac Asimov Robot-trilógiáját dolgozta fel, de jogi okok miatt el kellett hagynotok a címből a vesszőt – és a koncepción is igazítottatok. Asimové túl naivnak tűnt már a számotokra?
AP: Naivnak nem mondanám, de mi más filozófiát vázoltunk az albumunkon. Asimov szerint a robotok soha nem tudnák bántani az embereket, de a mi elképzelésünk szerint ennek pont az ellenkezője történne: a gépek átvennék az irányítást az emberek felett. Szerintem a mesterséges intelligencia el fog érni egy kritikus pontot, amikor már a gépek fognak döntéseket hozni az emberek helyett – a politikában vagy a háborúkban is.
MN: Szerintem az APP-t kissé félrevezető módon emlegetik progresszív rockként, hiszen a karrieretek során egyre közelebb jutottatok egyfajta ambiciózus popzenéhez.
AP: Igen, az évek során közeledett az APP a popzenéhez, de a Tales Of Mystery And Imagination és az I Robot még igazán progresszív rockzene volt. Ahogy nőtt a nyomás Clive Davis és az Arista kiadó részéről, hogy legyünk kommerszek, legyenek slágereink, egyre inkább – ahogy te is mondtad, ambiciózus vagy merész – popzenévé alakult a Project.
MN: A Pyramidtól kezdve még dominánsabbá váltak a billentyűk a zenétekben. Ténylegesen hatott rátok az akkoriban kibontakozó new wave trend?
AP: Hatást rám legfőképp a Beatles és a tagok hetvenes évekbeli projektjei gyakoroltak, a new wave vagy a punk nem annyira.
A new wave ugyan valamivel később jött, de a Projectet nyugodtan tekinthetjük a műfaj egyik zenekarának. Nem lennék boldogtalan, ha úgy gondolnák, adtunk valamit ennek a stílusnak a hetvenes-nyolcvanas években.
MN: Egy 1990-es koncertet leszámítva az Alan Parsons Project soha nem lépett fel élőben, te is csak 1994-től kezdtél turnézni. Megbántad, hogy nem koncerteztetek a nyolcvanas években, amikor a leghíresebb volt a Project?
AP: Igen. Talán a késő nyolcvanas években színpadra tudtuk volna állítani a zenénket, de az évtized elején még nem állt rendelkezésre a megfelelő technológia. Hegyomlásnyi billentyű kellett volna ahhoz, hogy megszólaltassuk a különböző hangokat. A MIDI csak 1983–84 tájékán terjedt el, amivel már lehetett hangokat tárolni, és használhattunk nagyzenekari samplereket. Ha koncerteztünk volna a nyolcvanas években, olyan nagyok lehettünk volna, mint a Genesis.
MN: A hatvanas évek végén, az EMI-nál viszont a kor legnagyobb zenekarával dolgozhattál. Mi a legbecsesebb emléked a Beatlesszel töltött időkből?
AP: A tetőtéri koncert. Pusztán ott lenni és látni a Beatlest, ahogy az utolsó koncertjüket adják, miközben mindenki tudja, hogy ez lesz az utolsó. Csak azt bánom, hogy nem fényképeztek többet. Van pár kép, amin látszódom, de a kamera mögött álltam, az pedig a legrosszabb hely, ahol csak állhatsz, ha azt akarod, hogy lefotózzanak.
