Zene

Idősödő táncosnő ül üres ajtókeretben hervadt kalappal a fején Maartin Vanden Abeele belga fotográfus képén. Posztmodern ikon, piszkafa tánckirálynő, wuppertali boszorkány, a testek Derridája. Ki tudja, mit néz olyan távol, pláne mire gondol, de amolyan táncbűnözőforma. Nevét 1974 óta a világon Texastól Budapestig mindenhol ismerik és keresik. Huszonegynéhány év alatt több mint harminc egész estés darabot csinált a Wuppertal színházzal. Van, aki máglyán sütögetné, és van, aki istenként tiszteli.

Az egyetlen asszonytól, aki felbukkant a Buena Vista Social Club idős urai között, egy kicsit tartott Ry Cooder. Nem az adottságaitól, természetesen, hanem hogy nehezebb lesz megtalálni azt a csomópontot, amely a nép- és a populáris zene felől egyaránt megközelíthető (mint az ugyancsak boleróénekes Ibrahim Ferrer esetében). Most, hogy már kapható az album, nem tudom, mire jutottak azzal a ponttal, vélhetően összejött - de én akkor is odavagyok, ha nem. Sőt. Hajlok rá, még Ferrerénél is jobban kedvelem.

Lehet más rosszul tőle, szerintem jellegzetesen mai és szórakoztató, ahogy a klasszikus zene mögött álló ipar a pop eszközeivel, a Három Tenor gigant giccsével, Vanessa Mae szexis ruhácskáival, Nigel Kennedy punkfrizurájával küzd a pénzünkért; amíg az operaénekesek nem kezdenek popdalokat áriázni, amíg nem csinálnak szimfóniát a rock & rollból vagy diszkóegyveleget komolyzenei slágerekből, addig tőlem mehet. Az viszont, ahogy klasszikus képesítésű kamaraegyüttesek a klasszikus repertoár, hangversenyterem és előadásmód béklyójából kitörve, végtelen lehetőségek közé navigálják magukat, az kifejezetten egészséges és üdítő. Kronos, Brodsky, Balanescu, eddig kábé ez volt a határátlépő vonósnégyesek élcsoportja. Mostantól jegyezzük melléjük azt is, hogy Triology.

El tudják önök képzelni, hogy Robert De Niro - de jó, legyen csak Jávor Pál - egy reggelen plüsstigrisnek öltözve bohócot csinál magából egy tévéműsorban, majd este főszerepet játszik egy filmben? (És itt most nem a színész méltóságáról van szó, sokkal inkább arról, hogy ha valaki reggel Paprika Jancsi, akkor este is az, ha akarja, ha nem.) Kíváncsiak önök egy olyan műre, amelynek leghitelesebb szereplője a Vidám Színpad büféjében szocializálódott gengszterimitátor? Szívesen megnéznék, amint Fullajtár Andrea ráhajt a bronzéremre a bázakerettyei Udvaros Dorottya- hasonmásversenyen? Nos, ha minden kérdésre igennel válaszoltak, akkor feltétlenül menjenek el a Rosszfiúk című filmre, mert nem fognak csalódni.

Noha két napi-, három hetilappal és négy-öt folyóirattal birkózok meg rendszeresen, mind között a Szenvedélybetegségek című periodika tanulmányozása nyújtja a leghevesebb élvezetet. Lelkes híve, rabja vagyok; adekvát módon, szenvedélyesen szeretem.

Céltudatát vesztett, inszomniás juppi (Edward Norton) lázad az őt elnyomó multinacionálisok és saját személyisége ellen, amelyben lassan már csak az IKEA jellegű fészekrakás ösztöne a progresszív elem. Előbb-utóbb lesz ilyenből száz is meg százezer is. Aztán majd jön egy vezér a jobb, erkölcsileg tisztább világból, egy igazi agresszív anarchopunk, aki zsírleszívó klinikákról lopja az emberzsírt, és főz belőle szappant, hogy visszaforgathassa antikapitalista gesztusértékűleg a tehetős hölgyek pofájára, és megmenthesse az önsegélyező klubokba menekülő emocionális turistákat egymás szétveretése által. Lám, önmagát ismétli a történelem. Akár az ipari forradalom kezdetén a kizsákmányolt munkások, akiknek még a lakberendezés által elérhető lelki béke alternatívája sem jutott. Csak egy karizmatikus vezető, az sem önmaguk Mr. Hide-ja. Azok nem csoportterápiákra jártak szeretetet koldulni, nem egymást verték hobbiból, önkeresésük eksztázisában, hanem szakszervezeteket alapítottak és sztrájkoltak vagy gépromboltak, aztán feleséget húztak hajánál fogva keresztül a konyhán minden este. Nem is lett sok eredménye, de nem is torkollt happy endbe a történet, mint esetünkben. Ugyanúgy kilazultak a fogaik negyvenéves korukra, ha megérték. Gyermekeiket viszont szintén nők nevelték fel, ami súlyos problémája a civil társadalmaknak is, ahol az apák kóborolnak, és időnként lízingelnek egy-egy családot.

Régen rossz, ha egy festő életpályája izgalmasabbnak bizonyul az életművénél, ugyanakkor, ha valaki magáról a személyről kíván filmet forgatni, jó, ha két tényező legalábbis úgy-ahogy balanszírozva van. Ilyeténképpen Henri de Toulouse-Lautrec ideális alany a gyöngyvászon számára: egy a XIX. század második felének kiemelkedő és máig népszerű képzőművészei közül, életét pedig nyugodtan nevezhetjük regénybe illőnek.

Elképesztő mondatok. Elképesztő mondatok vannak ebben a könyvben. Olyan mondatok, hogy olvastuk után az ember bármit tesz, szégyelli magát. Szégyelli magát, hogy ma él, hogy egyáltalán él, hogy élni akar, hogy látni akarja felnőni a gyerekeit. Szégyelli magát, amiért tovább olvas, a következő elképesző mondatig és az azután következőig, hogy kíváncsi a történetre. Az összes történetre, aminek nem lett volna szabad soha megtörténnie, pláne megismétlődnie újra, tegnap is, ma is. És szégyelli magát, ahogy mindezt megpróbálja verbalizálni, gépbe ütni, mondván: dolgozik. És mégsem tehet mást. Borowski elképesztő, elviselhetetlen és alapvető. Hihetetlen, és mégsem lehet nem elhinni, amit ír, kegyetlenül pontos, kíméletlenül őszinte. Olvasni kell.

Nagyon szívesen elmondtam volna: az utóbbi két-három évben messze Rokia Traore volt a legüdvözítőbb afrikai felfedezettem. De nem kérdezte senki. Így hát nem kis aggodalommal indultam bécsi lemezbemutatójára: akkor most megeshet, hogy csak magamnak írok róla?

Ismeretes, hogy Patti Smith hosszas, gyakorlatilag tizenhét éven át tartó elvonulását követő újbóli nagyvilág elé lépését miféle tragédiák katalizálták a kilencvenes évek közepén: elvesztette a testvérét, Toddot és a férjét, az Ex-MC5-os Fred "Sonic" Smitht, s búcsúznia kellett barátaitól, Allen Ginsbergtől és William Burroughstól is. Ebből a megrázkódtatásból született az 1996-os Gone Again, majd rá egy évre a Peace and Noise lemez, és ez vezetett ahhoz is, hogy Patti újból turnézni kezdjen, nem utolsósorban azon célból, hogy emlékeztessen: történjék bármi, élni és folytatni kell.

Az már biztos, hogy az idei év sem telik eseménytelenül a jó öreg Lou Reed számára. Cirka négy évtized alatt felhalmozott lírai munkásságát még tavaly rendezte kötetbe, s ez a kiadvány idén februárban napvilágot is látott a világ szerencsésebb pontjain Pass Thru Fire: The Collected Lyrics címen; aztán ott van a Robert Wilson színházi rendezővel (kivel is volt már egy közös ügye anno, mégpedig a Time Rocker-projekt) összehozott, Edgar Allen Poe írásain alapuló színdarab, a játékos című Poe-try - a hamburgi Thalia színházban március folyamán sikerrel debütált és jelenleg is műsoron levő darab forgatókönyvét és zenéjét Reed egymaga hozta össze. S végül a nyár folyamán vár még rá egy, ez idáig publikálatlan fotóiból összeállított kiállítás megnyitása Franciaországban, persze az aktuális turné mellett, amely koncertkörút során úgy fest, megfordul majd nálunk, a Sziget nagyszínpadán is. Ha pedig turné, akkor új lemez. S valóban, az Ecstasyra keresztelt korong néhány hete már a lemezboltok polcain terpeszkedik.

Abban, hogy Franciaország a világzene egyik legtöbbet emlegetett szinonimájává válhatott, jelentős szerepük volt (és van) az ott működő afrikaiaknak. De most úgy fest, egyre többet kell beszélni egy kiköpött francia társaságról is.

Miközben a World Circuit kiadó kubai Buena Vista... sorozata megvalósította a 70-80 éves Ibrahim Ferrer és Rubén González, Eliades Ochoa és Compay Segundo ifjúkori álmait, a világ(zene) figyelme újra a partvonalra került, puritán folkos stílusok felé fordult. Ez jó, de természetesen nem kell, hogy azt jelentse: a harsányabb, táncosabb salsa már kevésbé játszik.