Dieb13, vagyis a bécsi illetőségű Dieter Kovacic produkciója volt az este látványban legszürkébb, zeneileg viszont a legigényesebb, habár nem éppen könnyen befogadható produkciója. Az osztrák avantgárd már vagy másfél évtizede magasan jegyzett számítógépes zenésze, dj-je három lemezjátszón formálta meg egyetlen, mintegy félórás, okosan, folyamatosan építkező zajközpontú összeállítását.
Ezután következett az ugyancsak osztrák Fuckhead duóra szűkített verziója, a Mussurunga. A csoport lelke Didi Bruckmayr, a 60-as és 70-es évek bécsi akcionista performereinek (ilyen pl. az annak idején nálunk is dühödten buta reakciókat kiváltó Hermann Nitsch) egyenes ági örököse, aki olykor például elmélyült meditációt követően a testébe akasztott kampókra függesztve, úgymond lebegve szokta mulattatni közönségét. Erre ezúttal nem került sor, szintipopalapokra helyezett, olykor improvizatívnak tűnő éneke viszont kiváló hangi adottságokról tanúskodott, és miközben kétségkívül szuggesztív előadónak mutatkozott, sűrű tetoválásának részleteit is megszemlélhettük.
A N.O.M. (= Informális Ifjúsági Szervezet) aligha venné jó néven a szintipop megjelölést, a szentpétervári ősunderground zenekar dalainak hangulatát mindenesetre a billentyűkön egy kézzel lepöntyöghető zenei ívek határozták meg - de természetesen az ő esetükben sem annyira zenei, mint inkább összbenyomás típusú élményre készültünk; mégpedig igencsak szórakoztatóra, amit meg is kaptunk, bár orosz nyelvi ismereteink szűkössége meggátolta az állítólag erősen szarkasztikus szövegek élvezetét. A többnyire zord hangvételű, olykor a pöffeszkedő szovjet menetdalstílust idéző, máskor komoly- vagy népzenei motívumokkal játszó számokat itt is bőségesen kísérték színpadi látványelemek, mint fizikai munkavégzés, részeg dulakodás, sőt majomcsapat imitálása, amit jól ellentételezett az egyik operaénekes-tag iskolázott kontrabasszusa.
A38, június 1.
