Annyi biztos, hogy az iskolában még a gitárt és a basszusgitárt nyúzta különböző zenekarokban (azóta sem jelent gondot, ki is játssza fel ezeket a témákat az albumaira). Később őt is elbűvölte az elektronikus zenekészítés: ekkor már Yppah (ejtsd: jippá) néven alkotott - s jipp-hopp a patinás Ninja Tune kiadónál találta magát. 2006-ban jelent meg a You Are Beautiful At All Times albuma, rajta szétcsavart, mégis melodikus, jórészt elektronikus, de sok rockelemet is őrző zenével. A 2009-es They Know What Ghost Know pedig nyilvánvalóvá tette, amit addig is sejteni lehetett: Corrales erősen beleszerelmesedett a pszichedélikus, shoegazer gitárzenékbe (a My Bloody Valentine-hatást soha nem is tagadta), s ezt a hangzást sok elektronikával, mégis organikus hangulatot keltve képes reprodukálni.
Az idén megjelent Eighty One albumon azután kiteljesedett a koncepció, amihez sokat hozzátett, hogy ezúttal társult a jellegzetesen nem evilági hanggal megáldott seattle-i énekesnővel, Anomie Belle-lel. Hol csilingelő, hol sivítva gerjesztett gitárok, megbízható s rendre felpörgő ritmusalapok - azért hangsúlyozottan inkább a puha oldalon maradva -, hozzá nagy ívű, lebegő szintitémák, jól elrendezett vokálok és hangmintatöredékek: együtt rendkívül gusztusos kollázst alkotnak, mindezt sokszor takarékosabban és célratörőbben, mint az esetleges párhuzamként kínálkozó M83. És vannak határozott slágerek is: mint a D. Song, a Soon Enough, s legfőképpen a pentaton, kvázi népdaltémára épülő Film Burn - ezeket Anomie orgánuma emeli a Yppah által alkotott, magában is megkapó hangkulissza fölé.
Ninja Tune/Neon Music, 2012
