Zene

Származásuk ellenére sok közös van a finn Amorphisban és az ír Primordialban: mindkét zenekar saját népének folklórjából merít mind zeneileg, mind szövegileg, ugyanakkor mindkettő élesen elválasztható a pár éve begyűrűzött kardozós-baszós-mulatós, a szakirodalom által folk-metálnak aposztrofált műfajtól, hiszen annyival komolyabban, giccsmentesebben nyúlnak az egyébként a vállalhatóság keretein belül igen nehezen megtartható népiesség és nemzeti öntudat témájához, ahogy erre a kortárs zenekarok közül talán csak a lett Skyforger képes. A legszomorúbb közös pont pedig az, hogy mindketten mélyen színvonal alatt teljesítenek az új lemezeiken, és ez a tény komoly kérdőjeleket vet fel mind a kifulladóban lévő stílus, mind a két zenekar jövőjével kapcsolatban.

Harcsa Veronika rekordsebességgel hasított ki magának egy elég széles énekesi pályát a dzsessztől a popzenén át a jobb híján alternatívnak vagy avantgárdnak nevezhető irányzatig terjedő stílusmezőben. Egészen más, izgalmas és különleges az, amit a Bin Jipben énekel, és az a mainstream, kicsit fúziós, fölöttébb kellemes, közönségbarát, mondhatni "neokonzervatív" dzsessz, amit régebbi formációja programjában hallhatunk tőle.

Köztünk élnek. Beolvadnak, elvegyülnek.

A remake-ek létjogosultsága vitathatatlan, még akkor is, ha első blikkre tisztán kereskedelmi szempontok látszanak igazolni e jogot. Gondoljunk egy pillanatra Gus Van Sant és Alfred Hitchcock Psychójára, s lássuk be gyorsan, a nagy kudarcok példái is sokkal jobban kézre esnek, mint bármi más a tárgyban (mondhattam volna mást is, mondjuk, kapitálisabb buktát keveset) - tehát minden a bolti ügymenetet igazolja. Lám, az ezerszer kárhoztatott piac az innováció záloga, a remake-ek iránti olthatatlan fizető nézői érdeklődésnek köszönhetően a filmkészítés még azt a luxust is megengedheti magának, hogy olyasvalamiben bízzék, ami ugyan hipotetikusan eljöhet, de az elmúlt száz esztendő - minimum empirikusan - már bizonyította is az ellenkezőjét. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a mondott nézői figyelem alkalmasint nem is a remake-nek, hanem az eredeti műnek szól, lássuk, mit csináltak vele, akkor az is nyilvánvaló, hogy a remake az - ugyancsak tisztán üzleti alapú - 2. édestestvére, tudniillik a második részé. A remake az olyan második rész, ami azt a történetet folytatja, aminek nincsen lehetséges folytatása, vagyis elég érdekes utózmánya, illetve előzménye.

A négy ciklusra osztott kötetet - amelynek ciklusaiban, ahogy a fülszöveg mondja, "négy férfi arcképe rajzolódik ki" - valóban az éjszaka motívuma uralja. Leszáll és megtelepszik, beborít lassan mindent, elmossa a nappal, a múlt kontúrjait, elvág saját történetünktől, mielőtt végképp magába nyelne: "Vésheted kőbe, elhull / ház, kút, bűn, út, erény. / Egy pillanatig éltem, / akár a fáklyafény." Az idézet azonban a Sámson című versből való. Az ő utolsó másodperce, amelyben mindent lerombolva elpusztította önmagát is, mégis örök, például e veszendőség példázataként.

A Városligeti-tó vizét ellepő látványosság - bár a 2000-ben ugyanitt megvalósult Művészettel az új évezredbe című szoborkiállítás koncepcióját követi, s a kurátorok személye sem változott - a Szépművészeti Múzeum köztéri szoborkiállításaként definiálja önmagát. Esetünkben a köztér kissé relatív fogalom, hiszen két csoportra osztja az érdeklődőket, akik ezáltal két, igencsak eltérő élménynyel gazdagodhatnak.

A Kamrában bemutatott Nordost című dráma előadásán egy térben ül játszó és néző: Füzér Anni díszlete folytatja a nézőtér ezúttal pirosba öltöztetett széksorait, s a három megfordított piros széken, vagyis velünk szemben ül a három szereplő. Ez azért fontos, mert Buchsteiner docu-fictionje, drámai szövege szerint színházban vagyunk, mégpedig a moszkvai Dubravka Színházban, ahol 2002. október 23-án, a Nordost című musical egyik előadásán csecsen terroristák túszul ejtették a játszókat és a nézőket.

A Vágtázó Halottkémek - vagyis mostani inkarnációjában a Vágtázó Életerő, de maradjunk a VHK rövidítésnél - az egyik legambivalensebb társaság: szinte senki nem tud hozzá anélkül közelíteni, hogy ki se állja vagy a rajongásig szeresse a zenekart. Nehéz is róla objektíven írni, és ez a többek közt a Wan2-nak is dolgozó veterán rockújságírónak, Dudich Ákosnak sem sikerült teljes mértékben.

Valljuk be, erre nemrég még tényleg senki nem számított, főleg azután, hogy a Cars basszusgitáros-énekese, Benjamin Orr bő tíz évvel ezelőtt elhunyt. A zenekar első számú dalszerzője, valamint énekes-gitárosa, Ric Ocasek az elmúlt huszonnégy évet alig jegyzett szólólemezekkel, illetve viszonylag nívós producerkedéssel (Hole, Nada Surf, No Doubt, Weezer) húzta ki, tavaly pedig gondolt egyet, és régi társaival (Elliot Easton gitárossal, Greg Hawkes billentyűssel és David Robinson dobossal) ismét összerántotta a Carst.

A romantikus vámpírregényeken kívül talán csak egyetlen műfaj létezik, amely képes a nagyobb könyvesboltokban külön emeletet megtölteni: az életvezetési tanácsokat kínáló, falrengető okosságokkal teli kiadványoké. Ezeken belül is külön szekciót képeznek a karrierépítés, az önmenedzselés és a meggazdagodás trükkjeivel házaló könyvek.

b> Ennek egyszer már elkészült a folytatása, Terhes társaság címmel adták a mozik, és nemcsak a rendező (Todd Phillips), de a főszereplő (Zach Galifianakis) is a Másnaposokból érkezett. Ráadásul a Terhes társaság is arra a félreértésre épült, hogy csakis móka és kacagás származhat abból, ha Galifianakis jóllakott óriáscsecsemőként teszi-veszi magát, mint aki valami rejtélyes stand-up komikusi betegségben szenved.

Shakespeare szavak nélkül. Hamlet marionettül.

Volt nekem egy középiskolai rajztanárom, aki nemcsak arra világított rá, hogy a román stílus ismérve a védekező, a gótikusé az égig törő egyház, hanem többek közt arra is, hogy Caravaggio felesége szűzen halt meg, mert a példás piktor egész életében csak onanizált, mivel a másokkal való szexuális érintkezést alantasnak és méltatlannak tartotta. Ha a fenti adalék nem is, sok egyéb megtalálható Lunday könyvében a reneszánsztól a barokkon, az impresszionizmuson és a szürrealizmuson át egészen a posztmodernig. A szerző kronologikusan vezeti végig olvasóját a képzőművészet fontosabb alkotóin, miközben megvan benne az a pimaszság, amit a könyv tematikája megkíván.