Zene

Kis magyar répatörténet.

Még el sem tűnt a nemzetközi sikerlisták tetejéről Nicholas Evans lovasregénynek álcázott lélektani fejlődéslimonádéja, máris itthon üdvözölhetjük, polcainkon. A példás gyorsaságon túl a kiadó igyekezetét a sajtónak tett gesztusai is dicsérik. Egy hónappal a megjelenés előtt kezünkben volt a címlappal dúsított levonat és a regény regénye, valami olyasmi, mint egy film sajtókönyve. Amit ebből megtudunk, az majdnem olyan izgalmas, majdnem olyan hollywoodi, mint maga a mű.

Az értelmiség és a hatalom viszonya mindig tanulságos, kivált akkor, ha egy forradalom tükrében vizsgáljuk, miként szerepel a minőségi értelemben vett, illetve a kölcsönzött erőre támaszkodó elit. Standeisky Évának ráadásul megadatott, hogy olyan források birtokában dolgozhasson, amelyeknek létezéséről sem igen tudtunk mind ez ideig, nemhogy meríthettünk volna belőlük. Majd´ félezer oldalas összefoglaló tanulmánya bővelkedik tehát érdekes, mi több, pikáns részletekben. Aprólékos történészi munkával jár utána a mendemondáknak, és zömükről kimutatja: nem egyebek mesénél. Tévedésen alapulnak, s mentségül szolgálnak csupán a gyönge botladozók számára.

Kis honunk legimpozánsabb színháza a hozzá látványosságban és monumentalitásban illő nagy falattal nyitotta meg új évadját. Színházuk hosszú történetében (1959 után) másodszor futottak neki az orosz realizmus négykötetes nagyregénye színpadi megvalósításához. Most is a második világháború előtt készített, majd később még átdolgozott, Erwin Piscator és társai-féle adaptációhoz nyúltak, s ezt próbálták meg nyelvileg, dramaturgiailag felfrissíteni, a Vígszínház fazonjához igazítani. Csakhogy Piscator átirata annak idején politikai tandrámának íródott, a készülődő háború elleni agitációs műnek, amelyben a történelem és a nagyhatalmi politika egyéni sorsokkal, életekkel való összeütközése állt a középpontban. Ezt hangsúlyozandó, illetve az adaptációt megkönnyítendő a drámába illesztettek egy narrátort (itt: Mesélő), aki játékmester és konferanszié is egyben, s a szerző színpadon lévő szócsöveként bemutatja a szereplőket és a helyszíneket, sűríti a történetet, átvezeti a jeleneteket, s még értelmezi is a látottakat, nehogy véletlenül mást merjünk gondolni, mint ami az eszmei mondanivaló. Ehhez a figurához viszont - akinek szerepéhez a leginkább kellett volna - nem mert nyúlni Valló Péter rendező és csapata, sőt a műveletlen ezredvégi magyar nézőtől való félelmében még meg is erősítette, kiemelte szerepét. Hegedűs D. Géza civil ruhában, titokzatos pipafüstbe burkolózva végig színen van, kommentál, elmélkedik, ha úgy tartja kedve, olykor szerepbe lép, de van, hogy objektíves riporterként faggatja Napóleont (Lukács Sándor) és Kutuzovot (Szoboszlay Sándor) a borogyinói csata várható esélyeiről. Állandó közbeszólásaival pont azt veszi ki a színházi élményből, amiért az emberek odajárnak: a drámaiságot. A történet ezáltal szaggatott lesz, a drámai helyzetek különösebb tét nélkül múlnak el, hiszen tudjuk, mindjárt jön a nagyokos és úgyis helyre tesz minket. Ez itt nem a német expresszionista színház tudatos elidegenítő effektusának a használata: sokkal inkább egy drámai kísérlet epikussá züllesztése azon kényszer szorításában, hogy jó alaposan a felkészületlen, alacsony IQ-szintű néző szájába rágjunk mindent. Ráadásul Hegedűs D. alakítása minden szimbolikus értelmezést is lehetetlenné tesz, mivel végig az önmaga hangjától és szerepének fontosságától megittasult színészt látjuk benne, nem pedig az alázatos narrátort.

Legalábbis szeretne. Hogy sikerül-e neki, és hogyan, illetve mibe lép bele - ahhoz kell megnézni Kernt és Koltait.

Adriana Borriello és Massimo Cohen táncestje hegedűre és szélgépre

Az angol alternatív tánczenék egyik legvonzóbb irányzata a Transglobal Underground nevével fémjelzett ethno-techno. Az eredendően DJ-kollektívaként működő társaság 1991 tavaszán alakult Londonban, majd Temple Head címmel megalkotta a mozgalom himnuszát. Azóta több hasonszőrű követője futott be, így a Fun-Da-Mental, az Asian Dub Foundation vagy a Loop Guru - valamennyi a Nation Records égisze alatt.

Előítéletekről szó sincs, egyszerűen van egy határ, amikor úgyse fogok belehallgatni, és kész. Itt van, ugye, már mióta, ez a kardigán. Mindenki huszonkét éves meg huszonhárom, teljesen svédek, ilyenkor kaparja magát a felszínre az Ace Of Base. Még előttük az egész, de azért biztos, ami tutkó, már kiszippantják a magukét. Akár a kifutás előtti Das Boot, tetőtől talpig derű plusz remény.

Használat után azon a polcon kéretik tárolni, ahol Beck, Vernon Reid, a Beastie Boys, a Soul Coughing és G. Love feszít: a mai amerikai undergroundban az a gyülekezet, amely a mainstream és az alternatív tánczene közötti senkiföldön népesül. Ez most a legbulibb hely, esküszöm. A Fun Lovin´ Criminals, ez a három Puerto Rico-forma arc, miközben a Butthole Surfersszel turnézik, simán belefér bármely kereskedelmi rádióba is, mindenféle vaginális kapcsolat nélkül. Az említett zenekarokat (a határok semmibevételén túl) leginkább az köti egymáshoz, ahogy a hip-hop s a rap alapjaira építkeznek, kellő teret biztosítva más fekete és fehér hatásoknak, az elektronikának és a hagyományosabb hangszereknek, a húsz-harminc éves emlékeknek és a felfedezéseknek is. A Fun Lovin´ Criminals debütálása szokatlan érettségről és gazdagságról árulkodik, ezek a fiúk vagy hihetetlen könnyedséggel bírnak bekebelezni, vagy teljesen profik. Az alaphelyzet úgy fest, hogy két gitár és dob, plusz, ha kell, kéznél a trombita s a szintetizátor. És szellemes dumák. Legalább öt megbízható sláger talált magára az albumukon (legyen most kiemelve a címadó, a Scooby Snacks és a Bear Hug), és közben semmi unalom; sőt talán még túlzottan is ügyeltek a változatosságra + hogy az összes hangszer kedvére kiparádézhassa magát.

Neneh Cherry Stockholmban született 1964-ben, a mamája, Moki, svéd festőnő, a papája afrikai dobos, Ahmadu Jah nevű. Nem ő nevelte fel Cherryt, hanem a dzsessztrombitás Don, tőle kapta a nevét. Ahmaduval csak tizenöt éves korában melegedett összébb, amikor meglátogatták a családját Afrikában. Addigra abbahagyta a tanulmányait, bajos volt a folytonos Stockholm-New York ingázás közben, de talán még fontosabb: tudott már minden szükségest. - Donnal turnézva, illetve a próbákon fülelve, Ornette Coleman, Pharoah Sanders, Carla Bley, Gato Barbieri váltak a mestereivé. Hasonlóan megrázó élmény volt az az afrikai út is: minden szín, minden szag, minden íz szokatlan és mégis ismerős - váratlan belegabalyodni a gyökereinkbe, az ilyen.

Mosonyi Aliz-Háy Ágnes: Mesék Budapestről

Ez a könyv az év egyik csemegéje lehetett volna. Úgy alakult azonban, hogy a magyar könyvpiacon rég jelent meg ennél kínosabb és szégyenteljesebb produkció. A két szerzőnek a kiadót minimum hitelrontásért kéne perelnie, ha értesülnek arról, ami könyvükkel történt. Egy alapos, érdekes és fontos mű lett tönkretéve.

Miért ne képzelhetnénk azt, hogy külső országból jöttünk, betérünk egy úgynevezett jobb könyvesboltba, és megállunk a folyóiratok polca előtt? Nincs előzetes tudásunk, se prekoncepciónk, nem értjük a nyelvet - csak nézünk a szemünkkel.

Matthew Barney alig harmincas amerikai képzőművész, szobrász, volt futballjátékos, tanult orvostudományokat, és modellkedett, hogy pénzt keressen iszonyú költséges filmjeire.