Zene

Tekintélyes halom emelkedik a könyvtárasztalon a kötetekből, melyeket Karinthy Márton forrásként használt nagyszabású családregényéhez. Itt van Déry Tibortól az Ítélet nincs, Devecseri Gábortól a Lágymányosi istenek, az Aranyketrec Benedek Istvántól, a Szellemidézés és a Napló három vaskos kötete az apától, a Búvópatak Devecseriné Guthi Erzsébettől és így tovább, a végtelenségig. Könyvek nyomasztó tömege, mintha csak illusztrálni akarná az alapvető kérdést, ami Karinthy Márton műve kapcsán felmerül: minek?

A viharos sikereket hozó komoly kötetek megírása közben születtek ezek a játékos költemények, mintegy a "léha" fonákját is bemutatva a "komoly verseknek". Mit vitt tovább a korábbi kötetekből ismert poétikájából, és mennyiben tér el tőlük Kovács András Ferenc? Lehet-e könnyed, és ha igen, miképpen, egyáltalán jól áll-e neki?

A "mélyfőd" valahol a nagy orosz semmi közepén van, ahol "tévé nyista, mer' elmegy fölötte a vétel", tehát vodka van, vacak, pancsolt vodka - meg rengeteg nyomorúság. Átmenetileg "tósztméker" is van, remek tajvani - vagy kínai - darab, és ebből némi bonyodalom.

Régóta hiszem azt, hogy ha már nem férünk oda a nagy dolgokhoz, közelítsünk a kicsikhez, hogy velük bíbelődve vigasztalódjunk áldatlan állapotunkban. Úgy tetszik, Csontó Lajos sem igen gondolta másként, amikor az 1999-2003 között készített munkáit kiállítássá szerkesztette, majd a meglepően jól megképzett, a magyar égbe enyhe spirállal feltörő falakra felrakta azokat.

Az eddig csupán könnyedebb műfajokban, forgatókönyvíróként nevet szerzett Ed Solomon (Charlie angyalai, Man in Black -Sötét zsaruk etc.) filmjével nem csupán drámai szkriptíróként, de rendezőként is debütált. A film, melynek meséjét a direktor állítólag húsz éven keresztül írta, amolyan amerikai variáció bűnre és bűnhődésre a hadak útját többszörösen megjárt Billy Bob Thornton főszereplésével.

A hatvanas-hetvenes évek soul- és funkylemezeiből hármat szoktak minden idők legjei közé sorolni a szaklapok. A Live At The Apollo című James Brownt, a What's Going On című Marvin Gaye-klasszikust és a Sly & The Family Stone-tól a pszichedelikus alapműnek tekintett There's A Riot Goin' Ont. Ha szükséges lenne kapcsolatot teremteni a három lemez között, akkor a fekete polgárjogi mozgalmakra gyakorolt hatásukat említeném, de ettől most - e szolid lemezismertető keretében - inkább eltekintenék. Azt ugyan nem hallgathatom el, hogy a There's A Riot Goin' On nem annyira zeneileg tűnik ki a Family Stone-életműből, mint inkább a kesernyésebb mentalitásával: 1971-ben sajnos már nem volt helye az olyan élcelődésnek, mint a korábbi "Don't Call Me Nigger, Whitey / Don't Call Me Whitey, Nigger".

Mike Pattont a Faith No More élén dalolva ismerhettük meg a nyolcvanas évek végén, de lehetünk azért jó páran, akik más irányú zenei tevékenysége miatt zárták szívükbe a jeles trubadúrt. Például az eredeti bandája, a ragyogóan experimentális, egyúttal vastagon infantilis Mr. Bungle miatt, amelynek lemezei (Mr. Bungle, Disco Volante, California) minden bizonnyal izgalmasabb produktumok, mint az FNM-életmű helyes darabjai. Ez a Mr. Bungle ugyan évek óta téli álmát alussza, a Faith No More meg '98-ban feloszlott, ezzel együtt évről évre számos Mike Patton-produkciót vehetünk magunkhoz, nemrég a Tomahawk alterockja került elénk, idén meg jön még a Peeping Tom is, állítólag brutálisan slágeres popzenével.

Abból, hogy Etiópiát ötven évig a raszták névadója, Ras Tafari - ismertebb nevén Hailé Szelasszié - uralta, már eleve azt hihetnénk, hogy a reggae etióp gyökerű. És most itt ez a zenekar, Abyssinia Infinite a neve, jobbára Amerikába szakadt etiópok a tagjai, a lemezük pedig a Zion Roots címet kapta, azon raszta hit szellemében, amely az ígéret földjét Etiópiával azonosította. Úgyhogy itt az idő leszögeznünk mindenekelőtt: a Zion Roots távolról sem reggae-album. Ras Tafarinak ugyan még tartozunk egy körrel: azután kényszerült száműzetésbe az etióp művészvilág, hogy 1974-ben megfosztották a hatalmától, majd tizenhét évig katonai diktatúra uralkodott. Gigit, az Abyssinia Infinite kulcsfiguráját is ekkor "mentették át" a szülei egy kenyai amerikai egyetemre, ahonnan aztán már egyenes útja volt.

n Mészáros Tibor: Márai Sándor bibiliográfia Tudjuk, az 1998-ban olaszul Le braci címen megjelent (eredetileg: A gyertyák csonkig égnek) regényével valóságos Márai-őrület indult Nyugaton. Tudjuk, az olasz edíció az év áprilisától decemberéig 10 kiadást ért, meg, összesen mintegy 250 ezer példányban.

A magyar filmkészítés történetének eddigi legjobb filmje a honfoglalásról szimpatikus, de elhibázott alkotás, közelébe sem ér saját lehetőségeinek. Pedig minden jel arra mutat, hogy nem kellett volna ennek így alakulnia. Már az előzmények is: a Valami Amerika megérdemelt sikere leginkább lendületes humorának volt köszönhető, mi tagadás, ezúttal is valami hasonlót vártunk: önfeledt kreténkedést. A Magyar vándor egy nagyszerű alapötleten nyugvó, majd' tökéletes szerkezet, mely csupán annyit igényelne, hogy rakják tele jobbnál jobb viccekkel. Nos, ami azt illeti, mindent lehet mondani rá, csak azt nem, hogy önfeledt lenne: egy lehetőségeivel túlságosan is számot vető, érzelmeit gondosan dekázgató munka. S e számvetés tévesnek tűnik, az alkotók nyugodtan lehettek volna sokkal vadabbak is. Pontosabban vér kellett volna, hogy csorogjon fogaik közül, ugyanis a honfoglalási tárgyú light paródia: fából vaskarika. Nem lehet diszkréten, zsebkendőbe röhincsélni a hét vezér viselt dolgai láttán: vagy rántottát csinálunk a Turul záptojásaiból, vagy leborulunk a nemzet őnagysága előtt. Tertium non datur!

Adott egy hihetetlenül tehetséges, fiatal, életerős csapat, amelyre a csatornán túl egy jó szimatú vállalkozó önálló musical-színházat szervezne, akik tudnak énekelni, jól mozognak, egész testből játszanak, és nem utolsósorban hisznek ebben a műfajban. Adott egy szépen felújított, technikailag korszerű játszóhely, ami műsorpolitikájában egyértelműen számít erre a csapatra. Már csak egy megfelelő darab hiányzik. Mert a Rómeó és Júlia a Budapesti Operettszínházban még mindig nem az. Gérard Presguvic feldolgozása mélyen elmarad - ha nem is a várakozástól, mert nagy reményeink eleve nem voltak - mind a nagy sikerű előd (West Side Story), mind a 21. század támasztotta követelménytől, színvonaltól. Néhány dramaturgiai változtatástól eltekintve egy leegyszerűsített Shakespeare-történetet látunk. Presguvic nem aktualizál, nem foglalkozik társadalmi/családi problémákkal - hacsak a fehérmájú lotyóvá lefokozott Capuletnét vagy az unokatestvérré átminősített, Júliába szerelmes Tybalt epilepsziáját nem tekintjük annak - nem vádol, és nem mond valódi ítéletet. Így aztán a darab teljesen üres.

Mindenekelőtt be kell vallanom: magam is ahhoz a generációhoz tartozom, mely főként tekerős diafilmeken szocializálódott/tanult meg olvasni - olyanokon, mint a Hókirálynő című depressziós pszichodráma, a Kiskakas gyémánt félkrajcárja, mely egy kicsit kolhászmihályos, lázadó darab, vagy az Első nap az óvodában (a kávé keserű, a mártás savanyú stb.) című szocializációs tanmese: mivel a gyerek általában hamarabb tanulja meg kívülről a filmek ritmikus prózáját, mint felnőtt rokonai, remek alkalom kínálkozik a nagypapi/nagynéni fegyelmezésére. Más kérdés, hogy saját egykorú gyűjteményemből hiányzott Fülöp István Csodaautója - ebből a szempontból kifejezetten előnyös, hogy Grencsó István és kollektívája most előszedte, sőt meg is zenésítette e lomtárban fellelt alkotást, így lett a médium természetéből fakadóan kicsit cammogó ritmusú diafilmből pörgős, zenés road-movie.

Előkaparhatom bármikor a klasszikus funky-éra darabjait, az biztos, hogy kifekszem. Arra a szűk öt esztendőre gondolok, amit 1969 és '74 közé javaslok belőni, és (ugyan)azokra a zenekarokra, amiket aztán kínosan sziruposra főzött az egyetemes diszkómánia. Amilyen markáns időszak volt ez a fekete polgárjogi mozgalmak frontján, olyan forradalmi a tánczenében is, és természetesen csiki-csuki alapon, tessenek csak a funk-zászlóvivő James Brown elcsépelt szállóigéjére -"Mondd hangosan: fekete vagyok, és büszke rá!" - gondolni.

A Neurosis közel három éve adta ki utolsó nagylemezét, az önmagukhoz képest kissé álmosra sikeredett A Sun That Never Setset; míg Jarboe egyik legutóbbi fellépésének a Neotropic ambient-hangulatú albumán (La Prochaine Fois) örvendhettünk. A közös lemez kiadásának ötletét többéves távmunka követte, de hát a Swans-oszlop Jarboe és a kaliforniai polihisztorok sem mai fiatalok már. A Neurosisra (Jarboe-val ellentétben) amúgy nem jellemző az efféle kollaboráció, más irányú elképzeléseiket általában saját alterego-zenakaruk (Tribes of Neurot) vagy lemezkiadójuk (Neurot Recordings) révén valósítják meg.