Zene

Tudjuk, hogy Alfred von Zemlinsky, A törpe szerzője Schönberg tanára volt, később sógora, és hogy az 1909-ben írt Erwartungot ő mutatta be Prágában 1924-ben. Kézenfekvő tehát, hogy egy estén játsszák a két darabot. Ám a rendező, Zsótér Sándor tovább ment, ő egyetlen díszletben is adatja a két művet, és ez már művészi-értelmezési döntés. A nagy kérdés: miféle eredményekkel jár? Az eredeti librettók szerint A törpe (Oscar Wilde szövege alapján) valamilyen általános 16. századi spanyol udvarban játszódik, míg Schönberg drámájának egy időtlen erdőszél (más értelemben: a lélek színpada) a színhelye. Zsótér a budapesti Párizsi udvarba (mely nagyjából a két opera keletkezése idején épült) helyezte mindkét dalmű cselekményét, és ezzel - akarva-akaratlanul - hungarizálta a darabokat. De vajon egy jottányival magyarabb, maibb, aktuálisabb, idevágóbb lett-e ezáltal a két mű? Nem hiszem, ráadásul mindkét darab olyannyira a kor zenei és irodalmi köznyelvét beszéli (Zemlinsky poszt-poszt-posztromantikus-szecessziós, Schönberg vadul expresszionista), hogy tárgyi tartalmuk aktualizálására nem sok a remény. "Oly szép vagy, mint egy hárfa az éjszakában" - mondja a törpe; a Várakozás erdejében bolyongó hölgy pedig

Emlékeznek Emit Flestire? Én is letagadnám, gondolom Willem Dafoe... nem, nem - ő alighanem büszke rá, forgathatni Wim Wendersszel, jól mutat az bárki portfóliójában. Szokták is kérdezni Mel Gibsontól, ha kasztingolnak a Barom visszavágra, hát a Wenders, hát a Hamlet megvolt-e - ofkorsz. Mindegy, Willem a Berlin felett az ég 2.-ben (Távol és mégis közel, talán), amolyan ördögi figura volt, ahol tehette, beleavatkozott a cselekmény - kétségtelenül nehézkes - alakulásába, nem is mindig a jóindulattól kergetve. Nos, őt hívták így: Emit Flesti, vicces, nem: ha a nevit darabonként talpáról a feje tetejére állítjuk, akkor ez lesz belőle: , de ez hülyeség, viszont ha megfordítjuk, ez: Time Itself, ah, az idő maga.

Magyar Narancs:

Ez bizony egy egészen jó regény, bizonygatom magamnak és egyéb hitetlenkedőknek, akik épp kiájulnak a Nemzeti Színház stúdiójából az előadás után. De mivel A nyugalom és az Anyám, Kleopátra köszönő viszonyban sincsen egymással, reménytelen a helyzetem, még magam előtt is. Pedig Bartis Attila írta mindkettőt - de tán épp ez a baj.

Az európai naplóforma, az öntükrözésnek ez a roppant tarka, kaleidoszkopikus műfaja a 19. század óta az írói tevékenység egyik fontos mellékága, a 20. században pedig az önkibeszélésnek, önkisuttogásnak vagy éppen a "legnagyobb ordításnak" hovatovább műalkotásra emlékeztető közege (gondoljunk Gombrowicz vagy Léautaud naplóira). A műfajt - durván, nagyon durván - három nagy típuscsoportra oszthatnánk: jegyzetnapló, reflexív napló, egzisztenciális napló. Az elsőre a legékesebb példa Goethe száraz memorandumkorpusza (amelyben persze akadnak - főleg az itáliai utazás előtt és 1830 után - vallomásszerű, szokatlan "áttörések" is). A másodikra - ez a típus nem referál, hanem reflektál - szintén csupán egyetlen példa: a Goethe-kortárs Benjamin Constant Journaux intimes-je, ez a frivol, világfájdalmas, spleenes, már-már Baudelaire erotikus satanizmusára mutató machiavellisztikus előjáték (amelyben olykor oldalakon át csupa unalmas jegyzet sorjázik). A harmadik csoport a legkecsegtetőbb lehetőség, a legmélyebb fúrás, a leglátványosabb élveboncolás: gondoljunk Baudelaire Fusées és Mon coeur mis a nu című jegyzetanyagára, Rilke énszomjazó korai naplóira vagy - a 20. századból - Cesare Pavese megrendítő kudarcdiagramjaira, Camus kemény, döfésszerű bejegyzéseire vagy Füst Milán állandóan éber szellemi készenlétére a komplexusok rendőri felügyelete alatt.

Budapest koncertélete roppant egyoldalú, ha fesztivál, akkor világvárosi, egyébként pedig eléggé szürke, hétszámra nem lelünk egy értelmes hangversenyt. A mostani seregszámlára nem panaszkodhatunk, világsztárok adták egymásnak a hangszereket, és e csillagok nem másodlagos frissességűek, némelyikük éppen most jár pályája zenitjén. Ilyen Pierre-Laurent Aimard, az 1957-ben Lyonban született francia zongorista. Lemezei alapján (lásd Magyar Narancs, 2003. március 20.) minden okom megvolt rá, hogy fölfokozott várakozással üljek be szólóestjére (MTA Díszterem, március 26.). Nem csalódtam, sőt. Aimard valami félelmetes lendülettel és elszántsággal vetette bele magát a zenébe, megint bebizonyítva, hogy csak az ilyen hőfokú interpretációnak van értelme, minden más fecsegés.

Peremkerületi szerelmes komédia: Békásmegyeren járunk, a főhős szerelembe esik, mi vívódást és civódást hoz magával, míg a fontosabb és kevésbé fontos szereplők vicces szituációkban igyekeznek vicces szövegeket mondani, továbbá happy end: egyfelől műfaji követelmény, másfelől addigra már nincs más választás. Dyga Zsombor közölte a Hír Televízióval, hogy a magyar filmcsinálásból bántóan hiányoznak a műfaji filmek, vígjáték, krimi s a többi, helyettük másféle dolgok vannak, és nincsen ez így rendjén. Ja, lehet. Ezért is voltunk kénytelenek már az elején műfajba sorolni művét. Most meg szedhetjük darabokra az állítást, hátha úgy mégis kényelmesebben juthatunk a filmig.

Mit tehetünk, ha jó felépítésű és kiállású férfiú vagyunk, a nevünk Zorg, kellően nyers, mondhatni zordon tehát minden nyelven, nőnk - akiért epekednünk alkalmunk sem volt, hiszen mintegy ránk akaszkodott - észveszejtően gyönyörű és szexi és öntörvényű, ráadásul imád minket, valamint bennünk a tehetséges írót, vesztenivalónk nincsen, viszont előttünk az élet? Lendületből a lecsóba tenyerelünk, aztán haladunk korlátokat rosszul tűrő érzékeink és érzelmeink hedonista logikája szerint, meg-megrettenve nőnk ön- és közveszélyes kitöréseinek elementaritásától, bele is vetve magunkat e parttalanságba ugyanakkor. Majd pedig, midőn nőnk már veszve, megfojtjuk őt, minek következtében írói vénánk ismét csörgedezni kezd, híres írók leszünk, könyvünk Jean-Jacques Beineix rendezte filmváltozatában pedig jó felépítésű és kiállású férfiú vagyunk.

avagy megbukna-e Zoltán szövegértelmezésből az érettségi vizsgán?

Bill Frisell, korunk egyik legjelentősebb gitárművésze a posztmodern élharcosa volt az utóbbi évtizedekben. Ide-oda mozgott a stílusok és a műfajok között, játszott meglehetősen avantgárd zenéket John Zornnal, modern dzsesszt Paul Motian és Joe Lovano társaságában, míg a saját neve alatt megjelent felvételei hol rockosan szóltak, hol úgy, mint a kortárs kamarazene. Aztán készített Nashville címmel egy nagyszerű countryalbumot, ami kifejezetten érdekes, hogy ne mondjam, eredeti ötletnek tűnt. Csakhogy azóta mintha túlságosan beleszeretett volna ebbe az irányba - folyamatosan ezt ismételgeti, egyre szétszedettebb, rezignáltabb formában.

Nem szívesen élném bele magam abba a szerepbe, hogy színikritikák írására ragadtatom magam. Lényegében csak annyit szeretnék javasolni, hogy Szőke Szabolcs Hólyagcirkusz Társulatának Bohóc Biblia című előadását ki ne hagyja az én kedves olvasóm. Na jó, annyit még hozzáfűzhetek, hogy miért.

Az angol rocksajtó újabban rendre importálni kényszerül magasztalható kedvenceket (a Hivest Svédországból, a Strokesot, Queens OTSA-t és társaikat Amerikából), ami engem egyáltalán nem lep meg: utoljára, tán nyolc-tíz évvel ezelőtt, a Wildhearts volt az a brit zenekar, amiért teljesen odáig voltam. Elájulni - minden erre biztató közlés dacára - mindeddig recenziónk tárgyától sem sikerült (sosem éreztem úgy igazán az elevenembe hasítónak és nélkülözhetetlennek), azt azonban nem állíthatnám, hogy ne lettek volna kedvemre valók azok a Placebók, amiket eddig nyelhettem.

Először is: nem miből, hanem kiből? Másodszor: nem illik elárulni a slusszpoént, még akkor sem, ha egy annyira sokrétű művet zár le, mint Akszjonov regénye, de némi vívódás után úgy döntöttem, hogy megteszem. Nos, a regény utolsó, 1161. oldalán két dolog történik: meghal a főhős, Borisz Gradov, és felbukkan szarvasbogár képében Sztálin. A szerző annyira megveti, hogy még eltaposásra sem méltatja, egyszerűen elküldi - már elnézést - a picsába: "Sztálin eközben (...) hátán összetett páncélját villogtatva, elkúszott valahová a csillogó fűben. Lófaszt sem értett, és lófaszra sem emlékezett." Így végződik a háromrészes, nagy mű.

Az előadás tétje: a borotva éle. Kleist darabját (eredetileg A Schroffenstein család volt a címe) épelméjű ember nem bírja nevetés nélkül végignézni, miközben semmi vicces nincsen benne. Tragikus annál több, sok, rengeteg - éppen annyi, hogy már nevetséges: hát ezen kell nevetni.