Zene

Ott hagytuk el A tehetséges Mr. Ripleyben, hogy Tom távozik vitézkedései helyszínérõl, Itáliából, ahol éhenkórász senkibõl jómódú aranyifjúvá, valamint kétszeres gyilkossá vált. Útközben rájön, hogy õ valójában meleg, és a nagy coming out azt a magyarázatot célozza be, hogy hõsünk minden tettét latens homoszexualitása irányította. Ehhez képest most boldog házasságban élõ szerelmes férjként látjuk viszont a kies Itáliában, ahol - tudjuk - forró lett a lába alatt a talaj. A két történet között pár év és egy regény áll (Patricia Highsmith Ripley-sorozatának második kötete, a Ripley's Under Ground, amely ez idáig elkerülte a megfilmesítést).

színház Füst Milán Boldogtalanok címû drámáját ezúttal a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának elõadásában lehetett látni a Stúdiószínházak fesztiválján, a Bárka vívóteremnek becézett, most éppen hodályszerû terében, az "igazi" falak és még igazibb feketeség, lepukkantság közepette. Jó lötyögõs lett így a játék tere - hiszen alig néhány díszlet idéz valami hajléktalan-vackot -; nem úgy a játék maga, amely viszont nagyon is tempós és sûrû. Bodó Viktor a boldogtalanság tablóját festi meg elsõsorban, csupa sötét, noha azon belül eléggé változatos színekkel.

Régen, a hatvanas-hetvenes években diaporámának hívták azt a fotós al- vagy álmûfajt, mely sok vidéki meg persze pesti mûvelõdési ház fényképezõszakköré-ben a modern borzongató képzetét hozta elõ a szakköri tagok és a vezetõk gerinctájékán, midõn utazások vagy mezei kirándulások dia-képeit vetítették egymás után (a kísérletezõ kedvûek egymásra, olykor szó szerint is), zeneszó kíséretében, mely ritmust adott a képek váltogatódásához.

Ritkán hallható remekmûvek pazar elõadásban. Ez lehetne a Fesztiválzenekar péntek esti hangversenyének távirati stílusú összegzése. A kuriózumok bemutatása, a méltán-méltánytalanul elfeledett partitúrák leporolása nem új keletû jelenség sem Kocsis Zoltán, sem Fischer Iván zenei gondolkodásában. Az ily módon életre keltett mûvek egy (nem is kis) részérõl aztán kiderül, hogy tetszhalott állapotuk nagyjából meg is felel kvalitásuknak.

Belecsaptunk a lecsóba: jó nagy fröccsenéssel indult az évad a Nemzetiben, ahol a Mohácsi testvérpár átírásában a szegény jó Bíró Lajos egyik korai színmûvét, a Sárga liliomot mutatták be - illetve dehogy. Merthogy a "ködben égõ bánat három zenés részben" alcímet viselõ opus fölhasznál ugyan néhány motívumot - neveket, fordulatokat, korrajzot - Bíró Lajos mûvébõl, de ha nem tenné, az is mindegy lenne.

Filmezzünk kisembert! Egzotikus példányokért nem kell messzi-re menni, mondhatni, a téma az alannyal együtt az utcán hever, de ha mégsem, vállfaárus Gyuszi bácsikért és más, jobbfajta házi szellemekért bizalommal fordulhatunk a családi legendáriumokhoz. Megismerni a kisembert elõször is furcsa járásáról lehet, de hunyorítani és pocakra feszülõ nadrágtartóban domborítani is csak egy kisember tud úgy istenigazából, nem is beszélve a házalásról, ami egy kimondottan kisember-sport, a mi szeretetre méltó fõszereplõnknek például az enciklopédia-biznisz jutott osztályrészül, megfejelve némi lakbérhátralékkal és egy gyerekért ácsingózó feleséggel.

Johnny Ramone már túl beteg volt ahhoz, hogy vasárnap részt vegyen a Ramones megalakulásának harmincadik évfordulójára rendezett emlékkoncerten, s szerdán, ötvenöt évesen meghalt prosztatarákban. A zenekarból így már csak az ötvenkét éves Tommy Ramone - polgári nevén Erdélyi Tamás - él.

Az ember, akit Joseph Anthony Fiddlernek hívnak, úgy ötven körül járhat, és most jelentette meg az elsõ szólóalbumát. Ez persze nem azt jelenti, hogy Joseph "Amp" Fiddler késõn érõ típus, hanem mást jelent: azt például, hogy nem muszáj olyan õrületesen nyomakodni, mert ha van minek, elõbb-utóbb úgyis eljön az ideje. Tessenek csak belehallgatni a Waltz Of A Ghetto Flyba, és rögtön kiderül: most nem csupán összeállt egy lemez, hanem bizony "eljött az idõ".

kiállítás Csendéletek Felteszem, az Ernst Múzeum kiállításának kurátora azzal a szándékkal válogatott több mint negyven kortárs képzõmûvész munkáiból, hogy ütköztesse õket a csendélet "megszokott" definícióját ismerõ befogadó elvárásaival, vagyis a kiválasztott mûveken keresztül rámutasson a kategorizált képnézési módok tarthatatlanságára. Mivel a kiállítás hívószava szerencsésen egybeesett egy festészeti fogalommal, valójában nem történt más, mint hogy reaktivizálva egy manapság porosnak tûnõ mûfajt egyben kiszélesítet-ték annak jelentésmezõjét is, akár húsz évvel ezelõtt keletkezett, többé vagy kevésbé ismert mûvek sorával.

Székely János (1929-1992), ezt ma már sejtjük, a huszadik század harmadik harmadának legnagyobb erdélyi magyar írója volt. Költészete: elfejtett kozmosz. Drámái: fortélyos, párbeszédes filippikák a hatalom természetérõl. Prózai mûvei: mind hullámhasító, lobogó lelkiismeret-vizsgálat az ember tetteirõl, éppen abban a pillanatban, amelyben cselekedetté válnak. Nehéz élete volt.

Karcsú könyv, cím- és hátoldalán biedermeier hímzés fényképével. Intimitást, némi játékos erotikát ígér. Épp belefér az ember zsebébe, hogy aztán, egy séta során, a hozzá illõ, susogó lombok alatt elõvegyük. Zsebre is vágtam, elõ is vettem. Nem épp susogó lombok alatt, de a többi sem stimmelt. A végén már semmi sem stimmelt. A Ráth Mór kiadójánál 1861-ben megjelent, Hölgyek titkára címû ál-levelezõkönyvecske köré szõtt, igencsak furmányos ál-dokumentumregénynek egyébként épp ez a "mondandója": miként azt már a hímzés fényképe is sejtetni engedi az enyémnél értõbb szemnek, nem minden, néha pedig semmi nem az, aminek látszik. Tévedések vígjátéka? Talán az is. De vígjátéknak igen-igen keserû. Mint amikor légyottra sietve, a susogó lombok alatt farkast találunk, aki elpanaszolja, hogy Piroska felfalta a nagymamát.

Most, hogy már nekem is van digitális fényképezõgépem (3,2 megapixel), bármikor tettre készen állok, ha témára akadok. Az biztos, hogy nagy a fotózási kedv, ha valami látnivaló akad, sokan emelik kinyújtott karral arcuk elé a kis ezüstös készüléket.

Jól nevelt dolog idõnként azt mondani, hogy a távol-keleti mozi mekkora nagy hatással volt a világ filmmûvészetére. Ennél is sikkesebb, ha az amerikai filmre gyakorolt hatásáról értekezünk, nem megfeledkezve a kölcsönösségrõl: hatás és ellenhatás, korbács és antikorbács, jin és jang. Így lehet ez, alighanem - minek belátásához csak a bolond szalad Ozuig, megállhatunk nyugodtan Tarantinónál, az nincs olyan messze.

Amerika immár nem a ranchokon és nem is a világháborús lövészárkokban állomásoztatja a hõseit. 2001. szeptember 11. után a magányos hõsök a reptereken bizonyítanak, hogy az Államok lakói esténként nyugodtan hajthassák álomra fejüket. Ezúttal a New York-i J. F. Kennedy-repülõtéren járunk, s a neves alkotó egyik legkonzervatívabb, egyben leginkább kolonialista-elzárkózó opusához van szerencsénk.