- dck -
Budapest, Ernst Múzeum, október 3-ig
HHH
lemez
Diplo: Florida A kiváló szerzõ és producer, nevezett Diplo Mississippi államban született, Floridában nõtt fel, most pedig Philadelphiában él és alkot, szép, lassú, élményszerû darabokat, melyek úgy folynak egymásba, mint betépett szemlélõ elõtt egy tekerõs diafilm vagy egy képregény kockái. Munkásságára látnivalóan egyformán hatott a pszichedelikus popzene (ami fõleg a hangulatokban tükrözõdik) meg a hiphopkultúra, leginkább meg a szépen megformált, alaposan megkomponált, filmszerû zenéket szereti, meg az ezekbõl összefûzött, hangos-zajos történeteket. A Florida címû intro nyomán felcsendülõ tényleges nyitószám, a Big Lost, ha lehet ilyet mondani, igazi, vonósmintával szétküldött triphophimnusz, míg a Tricky-lemezekrõl ismert Martina Topley-Bird törékeny hangjával operáló Into The Sun megkapó és érzelemteli darab. A Money Power Respect vérfagyasztó csellóhanggal indul, majd némi gyerekhangos átvezetés után futurista robotzenébe torkollik. A lemez kétségtelenül legdinamikusabb darabja a Diplo Rhythm, melyet egész egész kis mc-hadsereg (Sandra Melody, Vybz Cartel és Pantera Os Danadinhos) ad elõ. A dinamikus tósztolás alatt lüktetõ, szintetikus raggaalap, hogy a fej után dolgozzon egy kicsit a láb is. A Works megborult rajzfilmzenéje azután visszatéríti táncoló énünket a földre (nem szólva a számot záró, meglepõ vallomásról), majd egy kissé orientális beütésû szerzemény (Indian Thick Jawns) hintáztat, szépen, egyenletes ütemben. Jó a lassú a házban, hát még, ha tehetséggel, ízléssel és kellõ mértékkel adagolják.
- minek -
Big Dada/Neon Music 2004
HHHH
könyv
Hans-Henning Paetzke: Idegen test Tán még nem is Gorbacsov volt az elsõ titkár, állt a berlini fal, amikor elõször voltam a Checkpoint Charlie átkelõhelynél berendezett múzeumban. Vakmerõnél vakmerõbb szökések dokumentumait õrzi ez az intézmény, persze azokét is, amelyek nem sikerültek: volt, akit lelõttek, mint a kutyát, a szerencsésebbek börtönben bûnhõdhettek a munkás-paraszt állammal szembeni hûtlenségükért.
Paetzke könyve egy kissé erre a múzeumra emlékeztet. Neki katonai szolgálat megtagadásáért kellett ülnie, volt alkalma találkozni a keletnémet állam nem egy, nem két ellenségével, mielõtt a mai magyar irodalom, Mészöly, Konrád fordítója lett (az utóbbi melegen ajánló elõszóval hálálta meg az utóbb Magyarországra költözõ nyughatatlan német munkálkodását).
A mindennapok kijelölt irányai ugyanolyanok voltak ott is, mint nálunk, de azért másként ugyanolyanok, és ennek a máskéntnek a részleteirõl söprögethetünk be ismeret-kristályokat a szikár, kissé tán túl konrádos stílusú tényregénybõl. Vagy önéletrajzból - mint ilyen, kissé esetleges, részleges. Tördelt szerkezete, az én-elbeszélés és a harmadik személyû távolságtartás váltogatása nem igazán tûnik indokoltnak: mikor miért éppen úgy, ahogy - ezt képtelen voltam megfejteni, aztán vállat vontam, olvastam tovább az élettörténet-töredékek aprólékos katalógusát. Jóravaló emberek, naivak, tisztességtelenek, összetett-összetört jellemûek végtelen, emiatt néhol esetleges sora, olykor akaratlannak tûnõ, apró ismétlésekkel - mindegy, elég izgalmas ez így is annak, akit le tudnak nyûgözni az egyedi részletek.
A fordítás azonban itt-ott felszisszenésre késztetett: az annak ellenére - mégsem, jóllehet - de típusú nyelvhelyességi megcsusszanásoknál is nagyobb hiba például a plébános szó használata evangélikus egyházi összefüggésben. Mûfordító lévén - még ha ellenkezõ irányú is - a szerzõ jobban a körmére nézhetett volna mûve tolmácsolójának.
- kyt -
Alexandra Kiadó, Pécs, 2004, 240 oldal, 2499 Ft
HHH és fél
koncert
Omega Az Omega ismét sikerrel cáfolta a kételkedõk elõzetes sustorgásait. Igaz, a sikerben most is nem kis szerepet játszottak a hologramos látványeffektusok és show-elemek. Mégis: a zene nélkül mindez kevés lett volnaÉ A "magyar Rolling Stones" a Gammapolisszal indított, s azután jöttek sorra a - látvány- és videoeffektekkel kombinált - slágerek (Ezüstesõ, Tízezer lépés, késõbb pedig a Fekete pillangó, a Babilon, az 'rültek órája, a Léna stb.). Különösen a Babilon és a Léna esetében fontosak voltak a mezopotámiai képi elemek, illetve az archaikus keleti szláv hangeffektusok és látványelemek. E két szám nem véletlenül került központi helyre, a koncert középsõ blokkjába. Sikerült is ezt a részt a show igazi centrumává varázsolni. Itt érvényesült leginkább a virtuozitás (fõleg Molnár "Elefánt" György gitárjátéka és Benkõ "Jézus" Laci szintetizátorjátéka és effektjei révén) meg a látvány (tûzijáték, fények, hologramok) kombinációja.
A koncert gyakran színielõadásnak tûnt, annyira meg volt koreografálva. Az elsõ blokk nosztalgikusan tûnõdõ, "földtõl felemelkedõ" hangulatára következett a középsõ blokk virtuózan megkomponált "csúcspontshow-ja", majd a harmadik blokk és a ráadás meghitten nosztalgikus "együtténeklõs" zárása tette teljessé az ünnepet. A zárásnál "természetesen" két variációban is eljátszották a Régi csibészeket.
Hangulatos este volt. Mégis nekem kicsit hiányzott az a felszabadultság és invenció, mely például a tavaly nyári prágai Rolling Stones-koncert hangulatában érzõdött. Hazai "testvérzenekaránál" ez csupán pillanatokra tûnt fel (fõleg a koncert második felében) a túlzott megkomponáltság következményeként.
- marczi -
Puskás Ferenc-stadion, Budapest, szeptember 18.
HHHHH - hazai viszonylatban
tévé
Piknik Akik szerették a Púder címû, kéthetente jelentkezõ, Baló Júlia vezette kedélyfeminista, nyögveszingli mûsort, azok továbbra is örülhetnek, mert újra találkozhatnak a televíziózáshoz minden õstehetséget nélkülözõ nagyaszszonnyal és kedves barátaival egy társas összejövetel keretében, amit immár nem tudni, minek köszönhetõen, de Pikniknek hívnak. Talán egy hirtelen fordulattal a szellemi táplálékra asszociálhattak a rendezõk, meg aztán mégis jobban hangzik, mint a pejoratív jelentést sem nélkülözõ, ám adott esetben inkább megfelelõ Púder. A mûsor azonban mit sem változott, és ez esetben ezt negatív fejlõdésnek tudhatjuk be.
Csakúgy, mint elõdje (és mint az M 1 összes, stúdióban felvett mûsora), primitív, minimálnak is mondható díszletek között zajlik. Júlia és a hölgyek egy asztalt ülnek körül, és a közéjük tévedt urakat halászlévacsorákról, családi örömökrõl, bajokról faggatják, miközben a mûsorvezetõ személye úgy kerül elõtérbe, mintha az az esszenciális nõ minden erényével rendelkezne, ami elsõsorban a sûrû és mély szempilla-rebegtetés tudományából áll. Az urak meg kis unszolásra elmesélik azokat a történeteiket, amiket majd elolvasnék, ha a Story magazin vásárlója volnék saját jószántamból. Egyébként baromira nem vagyok rá kíváncsi, hogy az egyébként tehetséges színész, de spontán beszélni képtelen Nagy Ervin és a ponty hogyan tölti a barátaival a Tiszánál a nyarat, és Juli, a népszerû osztályfõnök hova ülteti majd a meghívottaitól kapott virágot.
Nemhiába gondolkodom én azon évek óta, hogy a következõ tõkeinjekció beérkezésekor kikötöm magam a televízió Szabadság téri épülete kapujába, és tiltakozom, hogy Kamera Hungária díjas mûsorok helyett merevségi versenyt nyert operatõrök munkáit, szórakoztató mûsorok helyett a szalonképességi minimumot sem elérõ szerkesztési produktumokat állítsanak a képernyõre az én pénzemen.
- sisso -
M 1, minden második szombaton 16.10-tõl
nincs csillag
folyóirat
Rubicon 2004/8-9. A történelmi folyóirat legutóbbi, összevont száma a "hosszú 60-as évekkel" foglalkozik: a magyar félmúlt azon idõszakával, amely megtorlással indult és gazdasági nyitással, ideológiai engedményekkel zárult. A forradalom leverése után pozícióba került pártgarnitúra a húzd meg, ereszd meg stratégiájának hatalomtechnikáját alkalmazva paradox helyzetbe kormányozta magát: hozzájárult a sajátos ellentmondásokkal teli, "élhetõ" magyar szocializmus kialakulásához, miközben rendõri eszközökkel küzdött e fura mixtúra evidens következménye, a szabad(abb) szellem megnyilvánulásai ellen. A háztáji, a gebin, a televíziós kabaré, a feledhetetlen "irodalmi" viták és a többi hasonló, specifikusan hatvanas évekbeli jelenség, valamint az a mentalitás, melyet mindezek alakítottak, máig hatnak a társadalom nem jelentéktelen részére.
Rainer M. János nyitótanulmányának átfogó értelmezési kísérletét - a klasszikus napilapstruktúrát követve - kül- és belpolitikai témák feldolgozásai követik (a magyar-szovjet, a magyar-osztrák viszony alakulása, az '56-os elítéltek, illetve a Rákosi-éra csúcsvezetõinek a reintegrációja), majd a kulturális és sport "rovatok". Természetesen szó esik a különféle írói csoportosulások és a kádári-aczéli hatalom ambivalens kapcsolatáról (ami minden mentõ körülményt figyelembe véve is az egyik legkiábrándítóbb történet a XX. század magyar kultúrhistóriájában), valamint a beatzene hõskoráról (ez utóbbi írás szerzõje a Narancs munkatársa, Szõnyei Tamás). Az összeállítás külön érdekessége a korabeli ügynökjelentések közlése. (Az egyik rendõri feljegyzésbõl például kiderül, hogy Örkény István nem gyakorolt önkritikát, így "önmagát kizárta a magyar irodalomból", s ezért "gépkocsivezetõi engedélyének kiadását nem javasoljuk". Klasszikus egyperces!) A folyóirat záródarabjának a hõse, "Nemere" focista (késõbb edzõ), aki 1967-tõl a 80-as évek elejéig jelentett csapatáról, a Ferencvárosról, minimális utánajárással azonosítható. S hogy belügyi pályafutása (vagy az Antall Józsefrõl a saját hivatali elõrelépése reményében beszámolókat készítõ "Kátaié") miképp ítélhetõ meg (vagy el), ki-ki döntse el maga.
B. I.
HHHHH
színház
Szép Ernõ Lila ákác címû darabja nemhogy örökzöld, hanem mindig virágzik. Noha a kaposvári elõadás csupa kovácsoltvas, csupa rámpa díszlete ellene tart, még itt is kerül egy fürt lila akác a kellõ pillanatban.
Kerül Tóth Manci is: Balla Eszter ígéretesen küzd ezzel az álomszereppel, ígéretesen, de eléggé magányosan. És nemcsak a másik álomszerep, a Csacsinszky Pali hagyja magára (pedig lehetnének "álompár"), hanem a rendezõ, Léner András is, akit alighanem elbûvöl, amit a fiatal színésznõ bájból, természetességbõl nyújtani tud, és ezért nemigen segít neki megmutatni a varázslatos tündér és a földhözragadt szegény lány vicces-szép kevercsét, megvárja, míg hozza magától.
Csacsinszky Pali remek akrobatikus készségekkel bír - ezt látjuk mindjárt az elsõ percben, amikor Nagy Viktor úgy mászik föl a kovácsoltvas kapura és úgy áll meg kis terpeszben a sétabotjával, ahogy még sokszor fog, valahányszor úgy gondolja, illúziót kéne kelteni itten. Nem is értem, miért megy el a színész a figura mellett, de akár Tóth Mancival, akár a Tóth Eleonóra játszotta Bizonyosnéval marad kettesben, hát mindjárt elhalványul.
Azt sem értem, miért a hangerõ jellemzi elsõsorban ezt a nagyon finom és nagyon halk darabot - a kaposváriak budapesti vendégjátékán legalábbis még a kacagások is fülsértõk voltak, a beszédrõl nem is beszélveÉ És amikor akadt egy-egy "kitalált" jelenet - például a bárban az asztalpörgetés -, mindjárt arra gondolt az ember, hogy a többinél a puszta kotta is elég lenne. De a rendezõ szemmel láthatóan a kitalálásba szeretett bele - lufi föl, lufi le, Manci kis kalapján papírforgó pörög, ez még jó is; no meg a szövegmódosulások; hogy a "pofán cseszni" hogy jön ide, azt végképp nem értem, de mintegy végsõ menedékként az ember beszûkíti a látását, igyekszik csak a Mancit nézni, és Balla Eszter mögött fölsejlik egy másik Manci, hiszen éppen itt, a Bárkában játszotta ezt a szerepet Pokorny Lia, hiába, na, Tóth Manci örök, egy gyengécske elõadás meg se kottyan neki.
- ki -
Bárka Színház, 2004. szeptember 18.
HHH
film
Apja lánya Ezt a labdát olyan magasra sikerült feldobni, hogy még csak lecsapni sem lehet rendesen! Olyan fehér kesztyûs eleganciával elpöccinteni magunktól a nem kívánt kis koszokat, ez bizony az igazi öröm forrása. Elõállhat azonban az a némileg zavarba ejtõ helyzet, amikor gyanúsan a kezünk alá dolgoznak a másik térfélen, mintha más cél sem vezérelte volna a filmes munkaközösséget, csak hogy helyzetbe hozzák a fanyalgókat. Nicsak, a kis mocskos szájú mitugrász, a függetlenségét fennen hirdetõ renitens, hogy eladta magát ezzel a mûszálas hollywoodi konfekcióval! - nyilvánvalóan valami ilyesmit kellene ismételgetni mostan, hogy Kevin Smith ezzel az Apja lányának nevezett izével valóban igen csúnyán blamálta magát, pedig nem történt más, mint hogy egy szimpatikus büfébohóc egy forgatáshossznyi pillanatra elhitte magáról, hogy filmrendezõ. Kültelki szlengben is tudom nyomni, jó vagyok a poénra kihegyezett dialógusokban, letettem már egyet s mást (lásd Shop Stop, Képtelen képregény) az asztalra, miért ne tudnám úgy, ahogy a nagyfiúk is csinálják! Ide nekem az amerikai nagy családot, síró férfiakat akarok és Central Park-i hintós kirándulást, mosolygós Liv Tylert és borongós Ben Afflecket, a manhattani értelmiséget, a kansasi tûzoltókat és a dallasi nõegyletet. Nagyon is egészséges, filmrendezõket is próbára tevõ, mélyen emberi vágyakkal állunk szemben, vér nem folyt, repülõjáratokat sem kellett törölni, nagy baj tehát nem esett, legfeljebb egy aprócska tévedés. A kölcsönzõk terhére elkövetett ökörködés pedig folytatódik, a The Passion of the Clerks majd eldönti, mi lesz a pöcköléssel.
- köves -
Forgalmazza az SPI
HH
