Most, hogy már nekem is van digitális fényképezőgépem (3,2 megapixel), bármikor tettre készen állok, ha témára akadok. Az biztos, hogy nagy a fotózási kedv, ha valami látnivaló akad, sokan emelik kinyújtott karral arcuk elé a kis ezüstös készüléket.
Egykor a jó fotós ismérve az volt, hogy nem hibázik. Nem hagyja a kupakot az objektíven, jól mér fényt, továbbtekeri a filmet a helyesen megválasztott idejű expozíció után. A digitális amatőr nem hibázik, legfeljebb lemarad egy gólról vagy az esküvői csókról. A zsebemben lapuló kis Olymposra a Kassák Múzeumban kiállított kalandos életű, de ma még inkább csak a fotóművészet történetét figyelők körében ismert magyar fotográfus emlékkiállítását nézve gondoltam. Egy montreali bevásárlóközpontból származik, egy fóliázott karton-lapon függött, nem messze a samponoktól.
Szegény Haár Ferenc masinája ennél többet ért, amikor a második világháborús Japánban "gyanús idegenként", nélkülözve egy zsák krumplira cserélte. 1937-ben elege lett a fasizálódó Magyarországból. Feleségével Párizsba költözött, és távol került a hazai szakmától. Pedig néhány évvel azelőtt vette át Kozma Lajos segítségével Máté Olga belvárosi műtermét. Az 1937-es Párizsi Világkiállítás magyar pavilonjába még ő készítette a korszerű nyomdaipart bemutató fotósorozatot, ennek szakmai sikere adta az erőt, hogy Franciaországban maradjon.
Ezek a felvételek intelligensen ötvözik a munkásokat szociofotós szemlélettel ábrázoló érzékenységet, a gépek formai gazdagságát, erejét, geometriai jellegét a konstruktivista módon komponált modernizmussal. Pesti műtermében Molnár Farkasnak, Fischer Józsefnek, Kaesz Gyulának készített Bauhaus-stílusú építészeti felvételeket, idegenforgalmi tájképeket és reklámfotókat, főleg kereskedelmi termékekről. Fekete-fehér tárgyfotóiban a mesterséges fények formaképző lehetőségeinek közérthető szintjét teremti meg. A klasszikus tárgyfotózás festői csendéletet utánzó szemlélete már rég a múltté. Az Art Deco design és a Bauhaus "geometrizálta" a naturális szépséget idealizáló esztétikát. Az intenzív árnyék megjelenítése a fotográfiában nem a tárgyhoz tapadt tartozék, hanem a világítóeszköz felhasználásával létrehozott kompozíciós elem. Az árnyékok gyakori alkalmazása a fotográfiában a kubista, bauhausos szemlélet megjelenítésének populáris eszköze lett. Haár reklámfotóiban csak annyi elemet használ fel az avantgárd képzőművészet eredményeiből, amennyit a kereskedelmi hirdetés a modernitás demonstrálásakor még közérthetőnek gondol. Hogy ez tudatos mérlegelés-e részéről, vagy Haár formateremtő képes-ségének egybeesése a megrendelő elképzeléseivel - nem tudom. Szociofotói, portréi, tájképei erőteljesebb személyességet mutatnak.
Fiatalemberként Kassák Lajos Munka-körében sajátította el a társadalom jelenségeinek modern ábrázolását, Kepes György, Trauner Sándor, Korniss Dezső, Vajda Lajos, Gönc i(Frühof) Sándor, Robert Capa (Friedmann Endre), Lengyel Lajos társaságában.
Kassák volt a mestere, mint a többieknek is. Néhány bensőséges családi felvételt is készített róla meg a "mutter"-ról, Jolánról és Tóbiás galambról. Kassák nagyra értékelte a kiállításon is szereplő Fürdetik az öreg lovat (1930) című felvételét, melyen egy vézna, sötét gebét csutakol egy szorgalmas kisfiú, mindkettőjük sovány testét majd átböki a csontozat. Megrendítő képe az Ingyen konyha a belvárosi templom előtt (1933). Nyomorult proletárok a sorban, most már nekünk is ismerős ez a társaság, ki a leépülés alsó határán vegetál, ki még csak a kezdeténél tart.
Haár Ferenc kiállítását a Földmunkás déli pihenőben (1931) című képe propagálja. A fotón szép formájú, de elgyötört férfi lábfej "portréja" látható, társa, a szúrós hegyű vasvilla kontrasztjaként.
Szociálisan érzékeny szemléletét Haár Párizsban is megőrizte. A Szajna-parti horgászokat megörökítő képeit látva ma sem értjük, mekkora zsákmányban reménykedhettek a sötét, koszos víz fölött csupasz botjaikkal várakozó szegény emberek. Haár felvételei a mai tűéles képekhez szokott szem számára életlennek tűnnek, pedig a Voigtlander 9x12 cm-es és a Rolleiflex 6x6 cm-es kamerák, amelyeket használt, komoly masinák. Csak a mi szemünk változott, úgy tűnik, digitalizálódott a sok mesterséges "élesítő" szerkezet jóvoltából.
Párizsban kapcsolatba került a zen kultúrával, japán művészekkel, akikről portrékat készített. Kawazoe filmessel életre szóló barátságot kötött. A világháború kitörésekor lejárt tartózkodási engedélye miatt megint utaznia kellett. Kawazoe javaslatára Japánba költözött. Tokióban hamar egzisztenciát teremtett, és "másodrendű" magyar állampolgárként a hazai tájak, hagyományok, szépirodalmi alkotások, zeneművek népszerűsítésébe fogott. Fotografált, kiállított, és lenyűgözte a nyitott keleti mentalitás, amely Japán hadba lépése után gyorsan szertefoszlott. Mint kiszámíthatatlan, gyanús fehér idegent internálták, megfigyelés alatt tartották, és ami a legszörnyűbb, nem fotózhatott. Tokióban maradt negatívjai egy bombázáskor megsemmisültek. A háború után Amerikába ment családjával, és Chicagóban végre a segítőkész munka-körös emigráltak közt lehetett. Képességeihez illően tanított, fotózott, filmeket rendezett. 1960-ban egy megbízás nyomán Hawaiiba repült, beleszeretett a nyugalmas, varázslatos tájba, és megint csak költözött. Hátralévő életét új ha-zája és Japán között ingázva, sok hasznos munkával töltötte. Néhány kisebb kiállítása volt itthon is. 1997-ben Honoluluban hunyt el mint "Hawaii művészeti életének élő kincse".
Szőnyei György
Haár Ferenc fotói, 1930-1990, Kassák Múzeum, nyitva október 3-ig
