Ritkán hallható remekmûvek pazar elõadásban. Ez lehetne a Fesztiválzenekar péntek esti hangversenyének távirati stílusú összegzése. A kuriózumok bemutatása, a méltán-méltánytalanul elfeledett partitúrák leporolása nem új keletû jelenség sem Kocsis Zoltán, sem Fischer Iván zenei gondolkodásában. Az ily módon életre keltett mûvek egy (nem is kis) részérõl aztán kiderül, hogy tetszhalott állapotuk nagyjából meg is felel kvalitásuknak. A csalódott hallgató tehát újra csak elbizonytalanodik, s legközelebb már aligha lesz vevõ egy-egy ismeretlen ínyencfalatra. Aligha nevez-hetõ azonban méltán elfeledett opusnak Stravinsky elsõ, immár amerikai állampolgárként - megrendelésre - írt vonószenekari mûve, a "Bázeli concerto" melléknévvel ellátott Concerto in D. A háromtételes kompozíció nem akar sokat markolni, de amit vállal, azt teljesíti is. Fanyar, szellemes, helyenként önironikusan romantizáló, könnyen emészthetõ falat. Elõadása kicsit érdektelenül indult, a zenekarra jellemzõ egységes, meleg vonóshangzás is csak lassan érlelõdött meg, de az Arioso már megcsillantotta a nagy gesztusokra, villámgyors reagálásra képes együttes klasszisát, míg a záró Rondó a biztos tapsot is meghozta. Ugyancsak ritkán szólal meg Bartók Falun címû, szlovák dallamokra készült zenekari kíséretes kórusciklusa is. Az elõadás technikai nehézségei már az eredeti zongorakíséretes dalokban is nyilvánvalóvá válnak, s nincs könnyebb helyzetben a zenekar sem. Bartók hangszerelési ötleteinek nagy pillanatai közt tarthatjuk számon ezt a virtuóz módon "zenekarosított" zongoraszólamot. Hála az elõadás valamennyi résztvevõjének, a szólistaként mûködõ zenekari tagoknak és a vendég Collegium Vocale nõi karának, olyan életteli, vérbõ muzsikát hallhattunk, melynek befejezésekor joggal merülhetett fel a kérdés: miért nem része a magyar zenei repertoárnak ez a mû? Míg a szlovák dalok feldolgozása, hangzásvilága nemzettõl független, s erõs rokonságba állítható Stravinsky Menyegzõjével (bemutató: 1923), addig a Hét egynemû kar nagyon is kötõdik a magyar népzenéhez. Bartók 1936-ban megjelent 27 egynemû kara a kórusirodalom alfája. Olyan abszolút remekmûvek sorozata, melyek messze túlmutatnak az eredeti pedagógiai szándékon. Viszont pontosan érthetõ, hogy az iskolai zenekarok számára készült kiszenekaros változat miért nem vált napi elõadási darabbá: egyszerûen túl nehéz. Mind a zenekarnak, mind az iskolai kórusoknak. Perfekt elõadása professzionális vagy akként mûködõ amatõr kórusok számára is komoly kihívás. S bár az elõadók technikai tudása ezen az estén bõven elegendõnek bizonyult, a Collegium Vocale bájos hölgyeinek kedves akcentusa ellenére sem tudtak meggyõzni arról, hogy ez a változat több, mint az a capella eredeti.
Bartók Táncszvitjét gyakran hallhatjuk. Aránylag rövid, formailag világos, jól követhetõ, népszerû muzsika. Elõadása nem könnyû, de nem jelenthet gondot egy Fesztiválzenekar színvonalú együttesnek. A kérdés ilyenkor a szokásos plusz megléte vagy éppen hiánya. Az értelmezés eredetisége vagy konzervativizmusa. Fischer Iván a tisztes középutat választotta. Nem értelmezte újra önkényesen a mûvet, ehelyett súlypontok elhelyezésével frissítette az elõadást. A szólisták túlzott kiemelésén lehet vitatkozni, lehet a plasztikus hangzást számon kérni, de aligha vitatható az elõadás vitalitása, a hangszeres perfekció vagy éppen a nagy ívû formálás.
Az este minden bizonnyal legjobban várt eseménye Stravinsky Zsoltárszimfóniájának elõadása volt. Akárcsak a Táncszvit, ez is ünnepi alkalomra, megrendelésre készült. Az apropót a Bostoni Szimfonikusok fél évszázados fennállása adta, s mivel a megrendelõ mecénás, Koussevitzky semmiféle formai megkötéssel nem élt, Stravinsky megvalósíthatta régóta dédelgetett vágyát, egy kórusos szimfónia megkomponálását. A háromtételes "egyházi mû" igazi hitvallás. Hihetetlen mélységû vallásos áhítat. Fischer Iván a hegedûk, brácsák helyére ültette le a belga vokalistákat, s a különleges összeállítású zenekar mögöttük kapott helyet. A kórus így egyenrangú társa az instrumentumoknak, hangzása beépül a hangkavalkádba. Péntek este a Budapesti Fesztiválzenekar és a Collegium Vocale megvalósította azt, amirõl minden mûvészetnek szólni kellene; katarzist hozott létre. A transzcendens élményt, mely kivételesen még a köhögõrohamokat is képes volt lecsendesíteni, egy ráadásként elõadott Bach-korál kerekítette le. Nagy este volt.
- té. pé -
Zeneakadémia, szeptember 17.
