Könyv: Keserû vígjáték (Lányi András: Hölgyek titkára)

  • Tallár Ferenc
  • 2004. szeptember 16.

Zene

Karcsú könyv, cím- és hátoldalán biedermeier hímzés fényképével. Intimitást, némi játékos erotikát ígér. Épp belefér az ember zsebébe, hogy aztán, egy séta során, a hozzá illõ, susogó lombok alatt elõvegyük. Zsebre is vágtam, elõ is vettem. Nem épp susogó lombok alatt, de a többi sem stimmelt. A végén már semmi sem stimmelt. A Ráth Mór kiadójánál 1861-ben megjelent, Hölgyek titkára címû ál-levelezõkönyvecske köré szõtt, igencsak furmányos ál-dokumentumregénynek egyébként épp ez a "mondandója": miként azt már a hímzés fényképe is sejtetni engedi az enyémnél értõbb szemnek, nem minden, néha pedig semmi nem az, aminek látszik. Tévedések vígjátéka? Talán az is. De vígjátéknak igen-igen keserû. Mint amikor légyottra sietve, a susogó lombok alatt farkast találunk, aki elpanaszolja, hogy Piroska felfalta a nagymamát.

Karcsú könyv, cím- és hátoldalán biedermeier hímzés fényképével. Intimitást, némi játékos erotikát ígér. Épp belefér az ember zsebébe, hogy aztán, egy séta során, a hozzá illő, susogó lombok alatt elővegyük. Zsebre is vágtam, elő is vettem. Nem épp susogó lombok alatt, de a többi sem stimmelt. A végén már semmi sem stimmelt. A Ráth Mór kiadójánál 1861-ben megjelent, Hölgyek titkára című ál-levelezőkönyvecske köré szőtt, igencsak furmányos ál-dokumentumregénynek egyébként épp ez a "mondandója": miként azt már a hímzés fényképe is sejtetni engedi az enyémnél értőbb szemnek, nem minden, néha pedig semmi nem az, aminek látszik. Tévedések vígjátéka? Talán az is. De vígjátéknak igen-igen keserű. Mint amikor légyottra sietve, a susogó lombok alatt farkast találunk, aki elpanaszolja, hogy Piroska felfalta a nagymamát.

Mint jeleztem volt, Lányi András ál-dokumentumregénye egy ál-levelezőkönyvecske köré szövődik, mely azonban - mint kiderül - valójában (?) egy évtizeddel korábban, az átkos Bach-korszak idején írott vagy íródott valódi állevelek gyűjteménye. Homályos, igen homályos az ügy, és ahogy tisztázódik, úgy lesz egyre homályosabb. Pedig ha valami, hát épp ez a homály igazán nem illik ahhoz a levélműfajhoz, mely a 18. században meghódította Európa irodalmát és a szíveket. Hiszen nem véletlenül olvasható a Werther ajánlásában: "És te, jóságos lélek, aki ugyanazt a szorongást érzed, mint ő" - azt és ugyanazt. A levél az azonosság, az identitás műfaja: a születőben lévő bensőség, a saját és csakis saját belső törvényeit követő magánautonómia,

a Szív

autentikus megnyilvánulásának közege. Kiemelkedik a világ beszélgetőgépéből, mások ellenőrizhetetlen diskurzusából, melyben jelen van persze a Szív, de túlságosan is direkt módon kitéve egy közömbös világ nyűgének és nyilainak. Ám a levél anélkül emelkedik ki a kusza beszédből, hogy túlságosan eltávolodna tőle, holt betűvé, puszta textussá válna, valami immár külsővé és idegenné. A levél a Szív csorbítatlan tükre, igaz szándékainak, igaz érzelmeinek még kezünkben tartott, jelenlétünkkel átitatott, de a Másiknak elküldött képe, lenyomata: benne búg fel a vox humana.

Szó ami szó, Lányinál ebből semmi nem marad. Természetesen már a levelezőkönyvecske is pervertált formája a levélnek: mintákkal szolgál ahhoz, hogyan szólaljon meg a saját és csakis saját törvényeit követő Szív autentikusan. Rossz vicc. A születésen már túl vagyunk, ami pedig megszületettÉ Hát igen, az ilyen. Vagyis hát - legyünk pontosabbak - milyen? Lányi fiktív dokumentumainak valóságos (ti. történeti) szereplői, ezek a furcsa kentaurok, datálnak, okadatolnak, explikálnak és implikálnak, de fontoskodásuk és pontoskodásuk mintha csak tovább bonyolítaná a levelek történetét. Az alaptörténet, a szépséges rác leányzó, Milutin Zorica, Szabó Ágoston emigráns honvéd alezredes és a honvédírnokként kezdő, majd napidíjas császári cenzorként működő, végül magát egy hagymázas forradalmi konspiráció szervezőjévé előléptető Arányi Lipót szerelmi története a könyv végére egyébként összeáll. Pontosabban szólva, a figyelmes olvasó, ha nem rest, és tényleg figyel, az egyes elemekből ki tud sakkozni egy kétségkívül rafinált, de végül is hézagmentesen összeálló, hihetetlen voltában is hihető történetet. Ezen a szinten Lányi ál-dokumentumregénye úgy működik, mint egy jól megírt krimi. Nem mint egy Agatha Christie-féle klasszikus, hanem mint egy Tarantino-féle posztmodern krimi. Mondjuk, mint a 21 gramm. Az alaptörténet valahol a végén kezdődik, azután rábukkanunk az elejére stb.

De az idősíkok megkeverése, a történet adagolása Lányinál nem pusztán a figyelem új módját követelő, hatásos dramaturgiai eszköz, hanem az értelmezések és félreértelmezések másik, önálló történetének lenyomata. A levelezőkönyvecske történetére rátekeredik egy másik, egyáltalában

nem veszélytelen történet,

az olvasatok halálos párbajhoz vezető szövevénye: az alaptörténethez csak úgy férünk hozzá, ahogy az a sanda zugfirkászok, rendőrügynökök és tudományos komolysággal búvárló történészek tolla alól kikerül. Mindebből levon-hatnánk a következtetést: szemét Ecóra és Borgesra, Derridára és Lyotardra vetvén Lányi a posztmodern leckét mondja fel, amely azért - valljuk be - egy kicsit már a könyökünkön jön ki. "Kezdetben vala az Ige. Az Ige nemzé a rendes postai út megkerülésével Milutin Zoricát, Milutin Zorica szemem láttára nemzé Szabó Ágoston tüzér alezredest, akitől az Ige ered, noha tulajdon kezemtől ered. Áldottak legyenek az Úr álnevei" - olvashatjuk Arányi naplójában. A levélműfajt működtető eredeti meggyőződés, mely szerint a belső nem más, mint a külső, mely szerint a lényeg, a szándék, a Szív az Igében megnyilatkozik és megmutatkozik, a szemünk előtt fordul ki önmagából. Tehát dekonstrukció és a Derrida értelmében vett szöveg? Írójától elszakadt írás, jelentésétől megfosztott Ige, melyből kiköltözött a jelenlét? Puszta jelölő, átadva az értelemkonstrukciók és dekonstrukciók végtelen játékának, egy középpont nélküli, anonim struktúra működésmódjának?

Nem, Lányi nem a posztmodern leckét mondja fel, bár bizonnyal ismeri. Szó nincs itt a logocentrizmus uralma alóli felszabadulás örömteli diadaláról, víg lubickolásról a "nyomok nyomainak" vég-telen tengerében. Nyomorról van szó, az inkognitóba bujtatott, kifacsarodott szív, de mégiscsak a Szív nyomorúságáról. Arányi nem a jelentés nélküli jelölők anonim struktúrájába bukik bele - nem abba a titkosírásba, amit nem tud megfejteni, hanem abba a titkosírásba, amit maga hoz létre: saját át- és álértelmezéseibe, saját hazugságaiba, melyek - akárhogyan nézzük is - valamilyen igazságot feltételeznek. Vox humana egy repedt fazékból. Vagy fennköltebben: mint a pók, mely a maga szőtte hálóba keveredik bele, mint a kelgyó, mely önfarkába harap.

A logocentrizmus vége helyett a logocentrizmus, a Szív kiárusítása. Mindenki kezébe igyekszik kaparintani az - ettől még, köszöni szépen, igen jól működő - struktúra valamely csomópontját, hogy inkognitójából ő irányíthassa a jelentéstermelő beszélőgépet. Amitől ez a kutyakomédia mégiscsak tragikomédiává lesz, az - mindennek ellenére - Arányi szíve. Mert Arányi néha már majdnem hőssé lesz, sőt egy pillanatra, repedt kínai csészét használva fegyverül, igazi hős. Arányi Lipót, őfelsége napidíjas ügynöke és egy álforradalom főkonspirátora (ez ügyben egyébként Okudzsava szegény Avroszimovának magyar rokona), bértollnok és fantaszta, számító és hisztérikus, hazugságaival és hazugságaiban az igaz emberség és az igaz szerelem küszöbéig tornázza fel magát, hogy ott aztán belebukjon a maga szőtte áljelentések hálójába, melyek mégiscsak jelöltek valamit.

Mindehhez végül hadd tegyek hozzá egy személyes adalékot arról, hogyan szövődtem bele magam is ennek az ál-dokumentum-regénynek a szövetébe. Abban a magától értődőnek tetsző tudatban olvastam végig ezt a 2004-ben megjelent könyvet, hogy valamikor napjainkban íródott. Tudtam, minden további nélkül tudtam így olvasni, és tulajdonképpen a fenti olvasat is - úgy nagyjából? - ennek a "napjainkban íródott" könyvnek az olvasata. Közben azonban magam is egy (a könyvben nem jelzett) filológiai adalékra bukkantam, mely szerint a Hölgyek titkára húsz évvel korábban, 1984-ben íródott, amikor is nem tartották kiadhatónak. Ez bizonyos dolgokat, melyekre először nem igen figyeltem, megvilágított, engem pedig a szó szoros értelmében megrendített. Megvilágította, hogy a Bach-korszakot behelyettesíthetjük a Kádár-korszakkal, az ál-dokumentumregény allegóriájának, a titkosírásnak a kulcsszava, "Arad" pedig "1956"-ként olvasható: ">>Arad>Arada lassan múló időt, és sillabizál-ni, forgatni elölről hátra az írást, amelynek egyenes értelmébe beletörődni nem tudunk, lévén az halálos ítéletünk."

Eddig a megvilágosodás. Hogy mitől a megrendülés, melyből aztán a második olvasat és ez a recenzió született, az azt hiszem, nyilvánvaló. Nem az rendített meg, hogy hibáztam, hanem az, hogy tudtam hibázni, hogy olyan könynyen és magától értődően lehetett ezt az álságokkal, hazugságokkal és fantazmagóriákkal telerakott könyvet 1984-ből 2004-be transzponálnom. Akkor hát mégis: dekonstrukció? Talán igen. De azért némileg furcsa fényben játszik itt ez a fogalom.

Tallár Ferenc

Kortárs Könyvkiadó, 2004, 171 oldal, 1200 Ft

Figyelmébe ajánljuk

A pénztelenség segíthet a Homokhátságon

Lényegében elkaszálta a kormány a Homokhátság, pontosabban a Duna-Tisza-köze vízpótlási projektjeit. Egy határozatban a leghátulra sorolták a beruházást, így aligha lesz esély arra, hogy megvalósuljon. Elsőre rossz hírnek tűnik ez, valójában ennél jobb nem is történhetett volna a térséggel.