Belecsaptunk a lecsóba: jó nagy fröccsenéssel indult az évad a Nemzetiben, ahol a Mohácsi testvérpár átírásában a szegény jó Bíró Lajos egyik korai színmûvét, a Sárga liliomot mutatták be - illetve dehogy. Merthogy a "ködben égõ bánat három zenés részben" alcímet viselõ opus fölhasznál ugyan néhány motívumot - neveket, fordulatokat, korrajzot - Bíró Lajos mûvébõl, de ha nem tenné, az is mindegy lenne.
Van a második felvonásban egy körülbelül húszperces jelenet, amikor vinnyogásig röhög a nézõsereg - én a végét már könnyfüggönyön át néztem. A frenetikus bohózatot Gazsó György vezényli, aki egy "amúgy tisztességes" orvost játszik, és éppen a nagyherceg hasából operálja ki a golyót, amelyet egyébként õ lõtt oda bele, a hasába. Asszisztenciának ott a majdnem csupa grófból és báróból álló hadsereg,
hánynak, dõlnek, köpnek,
mert röpköd a véres tampon, itt-ott némi húscafattal kísérve. És a doktor úr közben löki a szöveget, szeme se rebben.
Pedig ez sem tiszta bohózat: a háttérben az egész felvonás alatt ül egy asszony némán és mozdulatlanul; várakozik és bámul maga elé, az õ szeme se rebben, csak majd a felvonás végén. Ez súlyos elem, persze leginkább azért, mert igen erõs színésznõ, Lázár Kati játssza - és hát zabolátlan is, mármint a rendezõ részérõl, aki ezen az estén végképp nem ismer istent meg embert, és határokat sem. Akár egy szemfényvesztõ bûvész, váltogatja a színpadi intonációt, és bármit csinál - tragédiát, komédiát, melodrámát -, elmegy egészen a "falig", aztán még azon is túl.
Mohácsi István és Mohácsi János nem írt drámát, viszont ez utóbbi a néhány erõsre írt jelenetbõl virtuóz színházat rendezett. Ilyenformán sok kis elõadást látunk, és amikor a még mindig nagyon széjjel tartó színészgárda erõs egyéniségei állnak a középpontban, akkor bizony minden van: hatás, gondolat, játék, szóval színház néhány percben. A miniatúrák eléggé lazán kapcsolódnak egymáshoz dramaturgiailag, színházilag meg még lazábban, éppen ezért pontszerû emlékeket hagynak maguk után.
Van például egy zsidózós jelenet - a Mohácsi-féle könyörtelenséggel úgy néz ez ki, hogy Hollósi Frigyes, a kávéház-tulajdonos egy ideig igyekszik meg sem hallani, hogy a mindenféle hadnagyok amúgy duhaj viccbõl durván lezsidózzák és ledenevérezik, de aztán egyszer csak fölhorgad benne az öntudat, és szembeszáll velük. Kihúzza magát - s hogy nem hal bele ebbe a kihúzásba, az szinte véletlen; az viszont, ahogy Hollósi fölépíti a hatást, az egyáltalán nem véletlen - kár, hogy a késõbbi jelenetekben ugyanez a figura már csak arról szól, amirõl az összes többi: mindenki megvehetõ, legföljebb az árfolyamok különböznek.
Figurája, sorsa a Schell Judit által játszott Primadonnának sincsen - de azon kívül, hogy ismét remekül táncol, többször is (úgy látszik, a színésznõnek erre az amúgy közismert képességére ebben a színházban nagyobb szükség van, mint korábbi helyén volt, ellentétben egyéb, ennél nem kisebb színészi erényeivel, amelyekkel itt takarékosabban bánnak), neki is egy erõs jelenet jut, néhány pillanat.
Sinkó László rendõrkapitánynak viszont majdnem egy fél felvonás; az anyanyelvi szinten beszélt cinikus intrikus kliséjét megint megtölti bölcsességgel és éleslátással, ráadásul olyan karmestere ennek a résznek, hogy szinte összerántja a "zenekart", ami nagy szó. És ha már a zenekar: Kovács Márton a Sárga liliomból a Mohácsi-féle színházhoz tökéletesen illeszkedõ, hatásos nótát írt, a csapatát erõsen és észrevétlenül kézben tartja - szóval ez jó elem, még ha olykor kényszeredett is a hurcolkodás, mármint a bandáé. Viszont a laza történet egyik visszatérõ motívuma -
egy harmincötös anya,
azazhogy anyacsavar - szintén hozzájuk kapcsolódik, és nehogy azt higgye bárki, hogy ennek az anyának bármely nyelvi aspektusa kihasználatlanul marad.
Egyáltalán: semmi nem marad kihasználatlanul, sõt: az egyszer használatos poénokból is kevés van. A nyelv ismét az a bizonyos utalós-töredékes - dekonstruált? - szófüzér, amelyet Mohácsitól már ismerünk; szellemes, ügyes és esetleges. Felszíni hasonlatossága az író által megírt rontott nyelvhez csalóka, hiszen keletkezésének módja épp ellentétes: míg az író a rontott frázisokból világot épít, Mohácsi éppen hogy több világból szedi ki és torzítja el a jellegzetes frázisokat. Aki például arra fogad, hogy a Bokor nevû szereplõ mellett nem megy el a "reszket a bokorÉ", az nyert.
Van lakájföld és szolgák országa - mindenki gondol, amire akar, és biztos lehet benne, hogy arra is gondolva van itt. "A várost építeni kell, és nem lakni benne" - erre jött a nyílt színi taps, de jöhetett volna arra is, hogy "ne küldjön virágot nekem". Én meg akkor tapsoltam volna bele, amikor egy négyszereplõs villámtréfában - két, fordítottan reménytelen szerelmespár beszélget jól összekeveredve - igazi Ionesco-persziflázst látunk-hallunkÉ
Mi van még? Hát rengeteg lövöldözés, már hederíteni se kellett, meg egy bevonszolt griffszobor, ami viszont nem sült el. Egy figura, aki jól van kitalálva: a plébános, akit Bajomi Nagy György játszik. A nagyherceg szerepében Hevér Gábor erõteljes ugyan, de mindig ugyanúgy az: a kitartott, erõs nézéssel. Szerelmét, Juditot melodramatikus madzagok kötik gúzsba - Bognár Annának helyzetgyakorlatok során kell átverekednie magát. Kulka János elegáns és ígéretes - és elegánsan áll be a megvásároltak sorába.
Ja, és van pártalapítás - olykor igen vicces, de komoly élét, ha lenne neki, most fölitatja a tágabb kontextus. És a korrupció, a lakájország meg a többiek nem ütnek nagyot, kicsit sem; "ne recsegj, Gerencsér", erre emlékszem még.
Csáki Judit
Nemzeti Színház, szeptember 17.
