Ott hagytuk el A tehetséges Mr. Ripleyben, hogy Tom távozik vitézkedései helyszínérõl, Itáliából, ahol éhenkórász senkibõl jómódú aranyifjúvá, valamint kétszeres gyilkossá vált. Útközben rájön, hogy õ valójában meleg, és a nagy coming out azt a magyarázatot célozza be, hogy hõsünk minden tettét latens homoszexualitása irányította. Ehhez képest most boldog házasságban élõ szerelmes férjként látjuk viszont a kies Itáliában, ahol - tudjuk - forró lett a lába alatt a talaj. A két történet között pár év és egy regény áll (Patricia Highsmith Ripley-sorozatának második kötete, a Ripley's Under Ground, amely ez idáig elkerülte a megfilmesítést). Meg még egy óceán, hiszen A tehetséges Mr. Ripleyt egy hollywoodi dolgozó, Tony Minghella jegyezte, a Ripley és a maffiózókat pedig az olasz Liliana Cavani. A Ripley's Game magyar címérõl ez egyszer nem a forgalmazó tehet: ezen a címen jelent meg 1987-ben a sorozatból egyedüliként a középsõ, harmadik kötet. (A Geopen kiadó azóta belekezdett a hiánypótlásba, eddig az elsõ és a második regényt hozták ki.)
Cavani filmjének vagy a harmada úgy telik el, hogy a fõszereplõ nevén kívül szinte semmi nem felel meg az eredetinek:
John Malkovich legalább
tíz évvel idõsebb, mint a regényhõs; Fontainebleau környéke helyett Olaszországban él; feleségét nem Heloise-nak hívják, hanem Luisának, de az igazán súlyos változtatás az, hogy ennek a nõnek munkája, hivatása van. És a többi sem stimmel. A fõcím elõtti, emberöléssel megfejelt mûkincseladás teljes egészében a forgatókönyvíró leleménye, és még sorolhatnám. A jó hír az, hogy a feleség feljavításán kívül minden változtatás meggyõzõnek és helyénvalónak bizonyul. A fõcím elé kitalált jelenet például arra szolgál, hogy a Highsmitht nem ismerõ nézõ is tudja, kicsoda Tom Ripley és mivel foglalkozik. A toscanai kisváros nemcsak az olasz rendezõnõnek állt kézre, de ugyanolyan jó helyszíne a történetnek, mint egy délfrancia. John Malkovich meg egyenesen telitalálat: nem sokan vannak a szakmában, akik hitelesen tudnának eljátszani egy ennyire összetett figurát.
Amúgy elképesztõ színészekkel találkozhattunk már Ripleyként: Alain Delon, Denis Hopper... Hozzájuk képest Matt Damon kiköpött ifjú Ripley volt jellegtelenségével és alkalmazkodó tehetségével. Denis Hopper meg kész paródia a Stetsonjában meg a sarkantyús cowboycsizmával. És mégis... mind ez idáig Wim Wenders jutott leg-közelebb Ripley jelleméhez és Highsmith szelleméhez Az amerikai barátban. A Ripley's Game-nek ugyanis - a fõhõs karakterén túl - egy különös férfibarátság a kulcsa, ebben pedig Wenders mindig is nagy szakértõ volt. Denis Hopper személyével és viseletével pedig a másik vesszõparipáját, az Amerika-mítoszt is sikerült bevezetnie a filmbe. Aki látta Hopper és Bruno Ganz kettõsét Az amerikai barátban, az tudja, mekkora bátorságra vall Liliana Cavani kísérlete. A Ripley és a maffiózók nem múlja ugyan felül Wenders remeklését, de jól átgondolt és élvezetesen megvalósított mozidarab. A két férfi zsigeri ellenszenvbõl, sértettségbõl szövetséggé, önfeláldozó barátsággá alakuló kapcsolatának érzékeny végigvezetésén túl igazi bónusz a filmben a hármas gyilkosság a vonaton. Az elkövetés eszköze a garotte, ami a lõfegyverhez képest brutális szerszám; nemcsak zajosabbá, hosszabbá és nehézkesebbé teszi a mûveletet, de szoros testi kontaktust feltételez gyilkos és áldozat között.
Három menet a nyakszorítóval
írásban még elmegy, moziban - kivált egy olyan történetben, ami inkább kamaradarab, mint akciófilm - jóval több az elégnél. Cavani kitûnõen oldja meg a dolgot: az elsõ gyilkosság izgalmas és komoly; a második abszurd; a harmadik komikus: öt ember egy vonat vécéjében már óhatatlanul a Botrány az operában hajókabinját idézi, nem lehet megállni röhögés nélkül.
A tehetséges Mr. Ripley és a Ripley és a maffiózók összevetése érdekes fényt vet a hollywoodi filmcsinálásra. Minghella szinte minden részletben - a helyszínek, a cselekmény mozzanatai, a figurák, a nevek, a tárgyak - kínosan követi az eredetit, csak éppen Ripley személyével nem tud mit kezdeni. Nem ellenszen-ves, de nem is rokonszenves fõhõs? Action gratuite? Gyilkosság merõben szokatlan indítékból? Többszörös gyilkos, aki szinte minden tekintetben különb a többieknél? Ha jobban megnézzük, Ripleybe nem csak Minghellának tört bele a bicskája. Eddig minden adaptáló visszariadt Highsmith nõalakjaitól. A nagy seggû, korlátolt Marge-ot a légies és finom Gwineth Paltrow-ra cserélték; Wenders egyszerûen kirendezte Ripley feleségét. Cavani sem merte vállalni Heloise-t, aki egy gyáros elkényeztetett, egy szem leánykája; olyannyira egocentrikus, hogy ki sem lát magából, eszébe sem jut firtatni, merre és miben jár a férje, tõle akár gyilkolhat is, csak ne bukjon le, és ne vérezze össze a szõnyeget. Egyszer odakenhetné már valaki ezt a nõalakot is a vászonra.
De ami a legkülönösebb:
sem Wenders, sem Minghella,
sem Cavani nem hajlandó elfogadni, hogy Tom Ripleynek kitûnõ ízlése van. Highsmith hõsének megkülönböztetõ jegye a stílusérzék. Remek alkalmazkodóképességével hamar beletanult a jóba, és a legnagyobb természetességgel éli a gazdagok kényelmes, választékos életét Párizs melletti chateau-jában. Erre föl Denis Hopper marhahajcsárnak öltözve parádézik Európában, Matt Damon az újgazdagok hivalkodásával gyûjti be az orbitális giccseket római lakásába, Cavani pedig képes volt lejárni a lábát, hogy megtalálja Ripleynek egész Olaszország legrondább udvar-házát - bár az sem lepne meg, ha a díszletesek építették volna fel a kastélyt, mert a valóságban nem létezik ilyen förmedvény. Ki érti ezt? Hitchcock óta tudjuk, hogy egy bûnözõért ugyanúgy lehet izgulni, mint egy pozitív hõsért, és innentõl nem volt megállás: szimpatikus úri betörõk, szélhámosok, gengszterek, majd bér- és tömeggyilkosok árasztották el a mozivásznat. Megértük, hogy a bûnözõ is lehet lovagias, érzõ szívû, nagylelkû, önfeláldozó. Már csak egy vonás választja el a becsületes polgártól: a javíthatatlan rossz ízlése.
Bori Erzsébet
Forgalmazza a Warner Home Video Inc.
