Ennek az intenzitásnak a darálójába belekerült maga a darab is: figurák alakultak át, maradtak ki belõle vagy erõsödtek föl. Nekem speciel a Húber Vilmos számos nõje közé boldogan besorolni kész dr. Beckné alakja sok - érteném anélkül is, hogy van a Húberben valami ellenállhatatlanÉ Viszont az egész szcénát fentrõl szemlélõ - és jó sokszor bele is avatkozó - Sirma hentes jónak tûnik: ördögi és szerencsétlen. Látszólag segít, valójában mélyebbre taszít - és sovány mentség, hogy önmagát is.
A Zayzon Zsolt játszotta Húber gyönge pontja - szokásos olvasat ez - az anyja, akit Farkas Ibolya nem monumentális zsarnoknak, hanem alantasan zsaroló öregasszonynak játszik: nem jön ki belõle a nagyszabás. Húber Vilmos érzelmi szótárában szinte egymást fedi kegyetlenség, részvétlenség, szeretet és gyûlölet - erõs, de egysíkú. A boldogtalanságba belekeményedett Rózát Tompa Klára játssza, és ebben az asszonyban minden elementáris: a tartás, az elszánás, a szeretés, a fájdalom, a sebzettség és a sebzés. Ez viszi az elõadást, és teremt folytonosságot az éppen meghaló boldogtalan gyerek meg a születõben lévõ boldogtalan gyerek között.
- ki -
Bárka Színház, szeptember 19.
HHHH
könyv
Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés Nyilván nem ebben a szösszenetben fogjuk taglalni a titokzatos életû (tényleg szovjet kém volt?) bécsi férfiú mûvének filozófiai jelentõségét. Most csak arra a roppant hatásra térünk ki vázlatosan, melyet a szikár nyelve ellenére is költõi szépségekben bõvelkedõ traktátus a magyar szépirodalmi gondolkodásra tett. Ám ez egy francia munkával, mégpedig Jorge Semprun Az ájulás címû, magyarul 1968-ban (!) megjelent regényével kezdõdik. Ebben Manuel, a fõhõs regényt tervez, mégpedig a Tractatus megjelenése táján éppen Bécsben emigrációban élõ és a Történelem és osztálytudat tanulmányait író Lukács, valamint Kafka barátnõje, Milena Jesenska alakjának bevonásával. Micsoda baloldali, gyermeteg keverék! Mondhatnánk ma. De ezt akkor még nem így gondoltuk. És Wittgenstein mondatai varázserõvel hatottak. Nemcsak a híres utolsó tétel (Wovon man nicht sprechen kann, darüber muss man schweigen), hanem az ilyenek is: "A halál nem az élet eseménye. A halál nem megélt tapasztalat."
Aztán jött a magyar próza forradalma, és Esterházy mûveiben egyre-másra tûntek fel az idézetek: "A tárgy egyszerû", hogy mást ne mondjak. Végül Tandori domesztikálta, és nemes egyszerûséggel "Witti"-nek nevezte mûveiben.
Az Atlantisz talán legigényesebb kiadónk. Márkus György immár negyvenéves fordítását közreadva most megkísérlik kiküszöbölni az akkori edíció tévedéseit vagy vitatható megoldásait, valamint ragyogó név- és tartalommutatóval segíteni a korántsem egyszerû értekezés megértését. Újabb negyven évig ez az etalon kiadás.
- banza -
Atlantisz, 2004, 131 oldal, 1995 Ft
HHHHH
lemez
René Lacaille: Mapou Afrika délkeleti partvidékén, az Indiai-óceán szigetei közt járunk. A Réunion nevû francia kapcsolt terület mára felkapott üdülõhellyé nõtte ki magát, pedig volt idõ - úgy a múlt század közepéig -, amikor csak a cukornádban (s hozzá a rabszolgakereskedelemben) érdekelt madarak vetõdtek arra. A helyi muzsika, a kreol maloya természetesen megõrizte a maga nem kevésbé édeskés afrikai és madagaszkári gyökereit - lásd még Firmin Viry, Granmoun Lélé vagy Danyel Waro munkásságát -, a harmonikás-énekes René Lacaille zenekarának harmadik lemeze azonban ennél jóval messzebbre mutat.
Ugyanis a menyegzõk és táncparkettek keresett muzsikusaként Renére a bolero, a tangó, a szamba, a csacsacsa, a mazurka s még ki tudja, mi minden ráragadt, ar-ról nem beszélve, hogy újabban a dzsessz, az avantgárd és az atmoszferikus hangzások felé is szívesen kacsingat - így aztán a Mapouból ilyen sokrétû album lett. Ami szerintem nem a legszerencsésebb.
Mert bár Lacaille hangja különlegesen meleg, és pillanatok alatt elképesztõ hangulatot bír teremteni, mégsem lehet jól belefeledkezni, -merülni, mert mindig jön egy újabb íz, egy újabb fordulat, ami kiránt vagy odébb paterol. Aminek így az lett a vége, hogy sokkal inkább jó számokat, mint egy jó - pontosabban: jól szerkesztett - albumot hallhatunk.
m. l. t.
Riverboat Records/World Music Network/IndieGo, 2004
HHHH
koncert
José Carreras estje Így múlik el a világ dicsõsége! A harmadik tenor budapesti fellépését nagyon sokan várták, bár nyilvánvaló volt, hogy senki nem számított évtizedekkel ezelõtti élményei megismétlõdésére. A koncertre nosztalgiázni tódult a tömeg. A nosztalgiában pedig a kvalitás fogalma értelmét veszti. Carreras már puszta megjelenésével megnyerte az esti csatát; percekig tartó vastaps köszöntötte az ötvennyolc éves katalánt. Mûsora túlnyomórészt 19. század végi, 20. század eleji olasz dalokból állt. Costa, Tirindelli vagy Tosti neve csak nálunk cseng ismeretlenül. (Igaz, Olaszhonban sem jegyzik a húszas évek magyar slágerszerzõit.) A dalok kicsit (nagyon) egysíkúak, s akik semmilyen érzelmi kötõdéssel nem rendelkeznek a századvég nápolyi élete vagy a megénekelt szerelmi történetek iránt, bizony könnyen elunták magukat. A zongoránál Carreras állandó kísérõje, a kiváló Lorenzo Bavaj tartotta kezében a zenei irányítást, s pontos játéka, dinamikában gazdag, feszes elõadása biztos támasza volt nemcsak az énekesnek, hanem az Új Olasz Vonósnégyes tagjainak is. A hangszerelés ugyan kibõvült a négy vonóssal, a hatást mégsem nevezhetném egyértelmûen pozitívnak. Arra, amit ehhez a mûfajhoz egy vonószenekar három oktávban megszólaló unisonója hozzá tud(na) adni, képtelen négy szólista. Carreras hangja jó ideje csak emlék. Emlék, melyet õriznek a felvételek, és melyet õriz a rajongói emlékezet. Fakó, színtelen, magasság nélküli, elfáradt voce, mely minden záróhangra úgy érkezik, mint aki örül, hogy letudott egy újabb feladatot. Nagy kunsztokra már nem vállalkozik, s ez szimpatikus, hisz' nincs roszszabb, mint mikor a színpadon állóért izgulnunk kell. Ha Carreras azért választotta partneréül Pitti Katalint, hogy két szám között pihenhessen, akkor megértem. Ha azért, hogy a napnál is világosabb legyen: nem csak felette járt el az idõ, akkor döntése pszichológiailag is telitalálat volt.
- té.pé -
Erkel Színház, szeptember 22.
HHH
tévé
Esti Showder Fábry Sándorral Nem feltétlenül kellene egy sokadik évfolyamánál tartó, bejáratott tévéshow-ról kritikát írni, hisz hosszú élete során elhangzott már róla szinte minden lényeges, ismerjük gyengéit (rasszista, szexista, helyenként ordenáré, ilyenek), tisztában vagyunk erényeivel (a többi még trébb). Ám ezúttal - az elmúlt két rész tanúsága szerint - koncepcionális újdonsággal is szolgált a médiasztár, így tán mégis megéri. Az olimpiai résztvevõk fellépésérõl van szó. Mint már egy korábbi szerkesztõségi állásfoglalásunkban (Pisire kaki, szeptember 16.) pedzettük, ez most mindennek alatta van, sokkal. Az elõzõ alkalommal Fazekes Róbert domborított Cseh László és Gyurta Dániel oldalán, legutóbb pedig Annus Adrián Igaly Diána mellett. Mintha egy cég lennének az olimpikonjaink. Ja, igen: mi ilyen gazdagok vagyunk, van jó olimpikonunk is, meg rossz is. Természetesen nem errõl szól a történet, hanem pont amirõl nem szeretett volna, oh, nagy szavak, az olimpiai eszmérõl, melyet a doppingolóknak sikerült megcsúfolniuk, a tisztességes gyõzteseknek sikerült fölemelniük. Micsoda különbség. Nos, e különbség szándékos negligálásával, elõre megfontolt szándékú elsikálásával Fábry is bemosott egy tõle tellõt az olimpiai ügynek. Mekkorát, mekkorát, persze picikét, milyet bírt volna? Ám ami kicsi gondolatnak, lehet pimaszul nagy néhány ártatlan sportembernek. Hisz õk nem azt érdemlik, hogy Annus Adrián nagy nyilvánosság elõtt tegyen nekik egy szívességet. Dehogy küldöm én vissza azt aranyat, csak akkor, ha nekik (mármint az adott esetben Igalyéknak) valami bajuk származna belõle 2008-ban, Pekingben - valahogy így. Hát nem egy jellemóriás? Még hálásak lehetnek neki Igalyék! Hogy ekként alakult, arról persze közvetlenül nem Annus tehet, az arcátlan, a ripõk inszinuáció a "show-mester" (míg ezt a címkét kitalálta, szent ég) lelkén szárad, dixi. És még õ akart pártjával olimpiát Budapestre, képzelhetjük, abból is mit csináltak volna!
- galántai -
RTL Klub
semmi csillag
lemez
Renée Fleming Händel-áriákat énekel legújabb lemezén. 16 számot tartalmaz a kompiláció, és igaza van az énekesnõnek, aki a mûsorfüzetben a Semele címû operában elõforduló endless pleasure kitételt emlegeti. Ez a végtelen gyönyör persze kétértelmû a barokkban. Mert halál és élvezet vészes közelségben áll itt, melyhez az álom édessége társul barátian. Különös melankólia ez, a szereplõk folyvást a dolce vagy sweet jelzõket emlegetik, és olykor bizony a halálra vonatkozik ez. Az álom bódító méze szinte túlcsordul a nyitó áriában (Oh sleep, why dost thou leave me?), a roppant visszafogott hangszerelés tért ad az énekesnõnek, aki ki is használja ezt. Az amerikai Renée Fleming korunk egyik barokksztárja (de énekel bel canto szerepeket is, továbbá Mozartot és Alban Berget), nemcsak a szomorúság búgásában otthonos, a harmadik számban (Scoglio d'immota fronte) megcsillogtatja hihetetlen virtuozitását, az Armida címû dalmû Oh, crudel kezdetû áriájában pedig drámai erejét. Csodálatos legatókkal dolgozik, szövegkiejtése hibátlan, és minden tekintetben szinte tökéletes, amit csinál.
Ennek ellenére valahogy hidegen hagy ez a produkció, mintha a természetes éneklés helyett amolyan CD-éneklést hallanánk. Minden csúcsra futatott (az énekesnõ külseje is természetesen), minden ragyog, az Age of the Entlightenment zenekar Harry Bicket vezetésével a valószínûnél is szebben szól, és ettõl nagyon is végessé válik a hallgató gyönyöre.
- csonta -
Universal/Decca, 2004
HHHH
könyv
L. SIMON LÁSZL": SECRETUM SIGILLUM Az elsõsorban kísérletezõ költõként (valamint szerkesztõként és irodalomszervezõként) ismert szerzõ könyve ezúttal még távolabb kerül az irodalomtól, mint korábbi, konkrét költészeti munkái: e kötetben már nem is (vagy csak akcidenciaszerûen) találhatunk nyelvi elemeket, melyek a szerzõ irodalmár voltára utalhatnának.
A katalógus- vagy albumszerûen elõálló könyvtárgy lapjain enigmatikus képekkel, illetve képrészletekkel szembesülünk: már nem figuratív, még nem nonfiguratív fragmentumokkal, mivel minden kép határát az azonos keretméret kényszere jelenti. Az elején még egynemû faktúrák lassanként bontakoznak ki többszörösen strukturált valóságszekvenciákká, de hamarabb ér el bennünket a felismerés: cipõ- és papucstalpakról készített fotók részleteit látjuk önkényesen megválogatott rendben és rendszerben. Önkényes a döntés (vagy inkább véletlenszerû), hogy éppen mely részlet szerepel az adott helyen, mert a lassan kibontakozó valóságreferencia megsejtetésén kívül - és ez szerkezeti elvként aligha számíthat méltató szavakra - semmi nem indokolja az épp látható megoldást. (Hacsak nem a véletlen, aminek L. Simon második, kiváló és a maga nemében egyedülálló könyvében, az Egy paradigma lehetséges részlete címûben nagy szerepet adott.) Ráadásul e könyv a Pixel-könyvek sorozatának elsõ darabja, melynek célja - a Szombathy Bálint jegyezte utószó szerint - "olyan képi értelmezések nyomait kitapogatni és értelmezni, amelyek sajátos módon járulhatnak hozzá látásképességünk és - kultúránk határainak tágításához".
A probléma valójában a "korán kiterített lapokkal" van: sehogy sem sikerül többet vagy mást látni, mint csak cipõ- és papucstalpakról készített fotók részleteit; s a latin nyelvû cím (Titkos pecsétek) sem értelmezhetõ másképp, csak önmaga paródiájaként, a lábbelivel történõ nyomhagyási lehetõség közhelyére hagyatkozva.
- kkabail -
Magyar Mûhely Kiadó, 2003, lapszámozás nélkül, 1700 Ft
HH
film
A Bourne-csapda egy második rész, A Bourne-rejtély folytatása, ami talán azért érdekes, mert az elsõ epizód kétségtelenül megérdemelt sikere afféle elõgyártott mézesmadzagként mûködik: úgy is lépre megyünk. Robert Ludlum regényének jócskán szabad adaptációja, ha a kasszarekord nem lett volna elég, számos más okból is csábított a folytatásra. Egyfelõl Ludlum írt néhány Jason Bourne-históriát, más-felõl a kergetõzõs filmeket a legkönnyebb a világon folytatni, hisz, hogyan is végzõdnek azok? Hõs és hõsnõ a háborgó vizeken azért egyszer csak beevez a révbe. 'k is, nézõ is megnyugszik, nem kell már feszt menekülni, élhetnek, mint galambpár. Nos, erre csak annyit kell mondani, hogy: nem. Nem élhetnek. Nem galamb. Mindig, mindig elõléphet egy újabb üldözõ, és uzsgyi, lehet megint körbeöldökölni a világot. Most is így történik, s ez mérsékelten hat kedvcsinálónak. Az ember pedig jobb, ha jól átgondolja, hogy a szokványos folytatási metódus (a régi, megkedvelt karakterek még egyszer belekerülnek ugyanabba a slamasztikába) kedvéért veszi-e a fáradságot és a mozijegyet magának. Ezúttal talán megéri, s nem is nagyon muszáj elõkapni a polcról (megjelent DVD-n) az elõzményt hozzá, lévén az üldözéses mozikban viszonylag kevés a folyamatos titok, még egy amnéziás, ám érzõ szívû hirigjani (ez Bourne) számára is. Itt egyszerûen pucolni kell, és néha visszalõni, amiben pedig most sincs hiba. A koreográfia, mely az elõzmény vitathatatlan éke volt, most még feszesebb, az ibuszos háttér hasonképpen állja a versenyt (akkor: Párizs, Zürich, Itália - most: Berlin, Moszkvának látszó Berlin és a mesebeli India), ám ez mind semmi. Az a szörnyû helyzet, hogy Franka Potente még jobb csaj, mint valaha! Hát mi is kéne több?
- ts -
A UIP-Duna Film bemutatója
HHHH
