Zene

Kis könyv. Tartalma, a legszükségesebb jegyzeteken kívül, kilenc grafika és hat nem túl hosszú, nem túl bonyolultnak látszó történet. A látszat persze csal, mivel Buber novellisztikus példázatai a figyelmes olvasónak jócskán feladják a leckét. Gyanútlan fejjel azt hihetné az ember, hogy ennyi és ilyen szöveget akár a metrón is lehetne olvasni, ám erről a leghatározottabban lebeszélnék mindenkit. Nem mintha a metrón nem lehetne megérteni a történetek lényegét, inkább az ellenkezőjéről van szó: lent, a föld alatt, lélektelen száguldás közepette, elzárkózó arcok (Buberrel szólva, megannyi "Az", németül: Es) közé zsúfolva az olvasó hirtelen túl közel kerülhet Buber vergődő hőseihez, emberi és emberfeletti lényekhez egyaránt, és nem biztos, hogy elég erős lesz hordozni a rászakadó felismerés terhét.

Már napok óta megy egy előzetes a tévénkben, valami show lesz (volt, ugye a nyomdai átfutás) a nyolcvanas évekről, varázsos hívószavak íródnak a képernyőre: a fogyasztói szocializmus mára nyilván vicces csodái, retrodáridó.

Heizler N., Hevér G., Kardos R., Kocsis G., Znamenák I., másik Szőke A.: Papsajt

Fel Romániára! - mondtam én mindig. Már gyerekkoromban is alig vártam, hogy végre bemutassák a Felhőtlen vakációt. Úgy emlékszem, csúszott, egyre csúszott a bemutató, mintha menet közben a rendezőt is lecserélték volna, de csak kivártam. Mondhatom, megérte, Sztankay István és Ernyei Béla egy mérsékelten mozgásképes oldtimeren vitt csajokat a Fekete-tengerre. Az volt ám az ereszd el a hajamat!

sem szeretnék csalódást okozni: az alábbiakban négy kiváló lemezről lesz szó.

Akilencvenes évek eleje óta követem figyelemmel Nicke Andersson pályafutását, többnyire határozottan szurkolói alapállásból. Emberünk a nyolcvanas évek végén, még tinédzserként alapító tagja volt az Entombednak, s majd´ tíz éven át a svéd zenekar kimagaslóan tehetséges dobosaként és fő dalszerzőjeként jeleskedett. Szép kis firma volt ez a csoportosulás: könyörtelen, véres death-metálként indult a Left Hand Path című műfaji alapvetéssel, melynek okán úgyszólván indulása pillanatától nemzetközi elismerés övezte, mégis képes volt épp a megfelelő időben fazont váltani. 1993-ban a Wolverine Blues, négy évre rá a To Ride, Shoot Straight And Speak The Truth következett, mindkettő a fajsúlyosabb európai gitárzenék legfelsőbb kasztjába sorolandó: akár a punk, akár a hardcore vagy a metál felől közelítünk, menthetetlenül az oda-vissza rajongásig jutunk. Az előbbi még sötétebb, nyomasztóbb világgal bírt, az utóbbit pedig találóan jellemezte anno a Kerrang: "Akárha a Stooges játszana metált." Mindkettő kimagaslóan sikeres volt szerte a világon, alighanem valóban azért, mert szintézisük számtalan stílus kedvelői számára kínált egy időben azonosulást (azt a mocskos garázshangzást még a finnyásabb New York-i noise-brigádok is tisztelettel fogadták). Aztán Nicke Andersson otthagyta a bandát.

Újabb lengyel irodalmi legenda öltött testet magyar nyelven, s az aktus olyan sikeres volt, hogy számos erényeinek szinte mindegyikét sikerült megőriznie legújabb alakjában is. Forduljunk hát bizalommal hozzá, már csak azért is, mert Gombrowicz és Schulz mellett Witkiewicz (1885-1939) a modern lengyel irodalom harmadik kiemelkedő képviselője, s az utóbbi időkben éppen róla hallhattunk kevesebbet.

A koncert (MTA, Kongresszusi Terem, október 26.) bevezetőjében Eötvös Péter azt mondta, igyekezett úgy összeállítani a műsort, hogy az a zene sajátos eszközeivel a tér és az idő fogalmát járja körül.

Zsánerfilmet csinálni divat, de továbbmegyek. Mert eszembe jutott egy toposz: "milyen jól van megcsinálva", akkor szokták mondani, rögtön egy "de" után, ha a mozimű dramaturgiai gyengeségeiről akarják átterelni a figyelmet a kivitelezés profizmusára. Megengedhetetlenül hirtelenkedünk, ha azt állítjuk, hogy az előbbi invenció, az utóbbi pedig pénz kérdése. Ez a jól megcsináltság talán valamiféle képi hitelességet jelent, hogy a műanyagból és fémépítőből készített marslakó pont úgy viselkedik a vásznon, mint az életben, na jó, akkor a fehér cápa.

Acím megfejtésre szorul, hangutánzó készítmény: a csuklás maga. Maga a film viszont nem szorul megfejtésre, magáért beszél, dialógusok nélkül, zajok és zörejek, kattogás és prüntyögés, hangyajaj és madárfütty által, elsőre kötetlenül:

Amagyar prózairodalom aranykorát éljük, kétség nem férhet hozzá. Havonta robbannak újabb és újabb üstökösök a könyveladási listák élén, van már nemzeti Bridget Jonesunk, Harry Potterünk, legújabban pedig honi tinilányok hegyezik a zabot 226 oldalon, 77 fejezeten át. A szerző pedig egy tetőtől talpig echte ungarische Salinger.

Aszázadelő eltaknyolódott, tönkrement értelmiségijei. Ambíció zéró, tartás zéró, hitelesség mínusz. Szépen állunk. Nem mi, hál´ istennek, hanem amazok ott, a huszadik század legelején. Gorkij méltatlanul ritkán játszott drámája olyan lágyan nyílik ki Valló Péter rendezésében, mint egy orchidea. Sírni kéne rajta, ha közben nem unnánk, hogy olyan pokolian ismerős minden és mindenki.

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Peskó Zoltán vezényletével Kurtág György műveiből adott hangversenyt október 21-én. A szólódarabokkal tagolt és értelmezett zenekari hangversenyen a Kurtág-zene legjobb hazai előadói működtek közre,

Itt a DVD, most meg lehet figyelni lassításban, hogy hol csap át az eszetlen baromkodás halhatatlan zsenialitásba. Vegyük adottnak, hogy átcsap, most nem is ez a kérdés. Hanem az: hogyan él meg a DVD hi-tech aurájában ez a barkácsfilm, amelynek több jelenetét a Terry Gilliam háza melletti parkolóban forgatták. A világ alighanem legolcsóbban gyártott nemzetközi kultfilmje, amelyet kétszázvalahány-ezer fontból raktak össze (s annak is nagy részét a Pink Floyd és a Led Zeppelin állta).