Színház: A lét elviselhetetlen... (Gorkij: Nyaralók - Vígszínház)

  • Gavra Gábor - Miklósi Gábor
  • 2002. november 1.

Zene

Aszázadelő eltaknyolódott, tönkrement értelmiségijei. Ambíció zéró, tartás zéró, hitelesség mínusz. Szépen állunk. Nem mi, hál´ istennek, hanem amazok ott, a huszadik század legelején. Gorkij méltatlanul ritkán játszott drámája olyan lágyan nyílik ki Valló Péter rendezésében, mint egy orchidea. Sírni kéne rajta, ha közben nem unnánk, hogy olyan pokolian ismerős minden és mindenki.
Aszázadelő eltaknyolódott, tönkrement értelmiségijei. Ambíció zéró, tartás zéró, hitelesség mínusz. Szépen állunk. Nem mi, hál´ istennek, hanem amazok ott, a huszadik század legelején. Gorkij méltatlanul ritkán játszott drámája olyan lágyan nyílik ki Valló Péter rendezésében, mint egy orchidea. Sírni kéne rajta, ha közben nem unnánk, hogy olyan pokolian ismerős minden és mindenki.

Nemcsak a Nike melegítőfölső, hanem a farmer, a két számmal nagyobb zakó, a nyári ruha (a jelmezt persze Szakács Györgyi tervezte) - de még ez a hétvégi ház-bokor is, melynek csak a kertjét meg a folyópartját látjuk Szlávik István Csehov-drappos alaptónusú, levegős díszletében. Ahogy az egymás melletti házak átmeneti lakói jönnek-mennek ezernyi bajukkal egymás közt, az eléggé pontosan idézi azt a bizonyos

csakazértis nyaralást

amikor a legnagyobb konfliktusok és viharok szoktak kirobbanni.

A drámában persze csupa olyasmi robban, ami maradna nyugton, ha a nyaralók nem nyaralnának. Ennyiben "csehovos" az egész: nem történik semmi különös, és ebből aztán igen nagy bajok fakadnak. Varvara - aki az "egy igaz ember" az egész társaságban - kétségkívül joggal panaszolja, hogy már "világos vágyaink sincsenek"; a második felvonást (és az első részt) záró kifakadásról - "Miért nem hagynak már békén?" - nem is beszélve. Csakhogy az ilyen intenzív dologtalanság idején, amikor az ember például ifjúkori diákat néz önmagáról és a párjáról, óhatatlanul addig nőnek és fokozódnak a dolgok, míg explicitté válik a globális és kollektív csőd.

Orvos, ügyvéd, mérnök, író. Egyiken sem látszik, hogy az, ami; elnyomja az iszogatós férfispleen, a kelletlen és kicsinyes női intrika. Valló igen ért ehhez a miniatűr-technikához, amellyel megérzékíti a felszínt és alatta az elnyomott-eltitkolt szenvedéstörténeteket, és igen jól ismeri az értelmiségi mivoltát elvesztett értelmiségi önsajnálatának ezernyi apró jelét is. Ott is van mind a Vígszínház színpadán - egyelőre nem eléggé összecsiszolódva, nem eléggé slágfertigen és nem eléggé bátran, de mivel ennek ránézésre alighanem az időzítés az oka, hát össze fog rázódni. A bemutatón nem mertek hallgatni vagy kivárni a szereplők, gyorsak voltak a replikák, kapkodósak a gesztusok, elúszott a rendezés sok finom poénja, mintha mindenki félt volna attól a csöndtől, amelytől Gorkij nyaralói méltán félnek.

Varvara így aztán a fejét kapkodja: baj van az öccsével, Vlasszal - pedig ő lenne az a bizonyos trónkövetelő, forradalmi nemzedék, tudjuk, kicsit később a Téli Palota... -, baj van a férj, Bazsov ügyvéd költő húgával is - fekete ruha, alanyi líra, bisszig modor. Persze a férjjel is baj van: mániás horgászás, depresszív hangulat. És a szomszédok-barátok köröskörül: a normatívákban gondolkodó, szeretetéhes és életgyáva orvosnő, a nagyhangú Szuszlov mérnök meg az ő csupa manír színésznő felesége, Dudakov, a sokgyerekes, formátlan jellemű orvos és az ő pletykaéhes, butácska, erőszakos felesége mind valamiféle megváltásra vár, amikor betoppan az író, az üres és híg Salimov - aki amúgy szintén megváltásra vár, leginkább Varvarától, de persze ebből sem lesz semmi. Pedig Varvara is mintha rá várt volna - míg meg nem látta. A testet öltött vágynak csúnya undor a vége.

A Víg a legerősebb csapatát játszatja ebben az előadásban: számos szépen kidolgozott, érett, bölcs és erős alakítást látni. A mértani középpontban ismét remek Börcsök Enikő - ezúttal egy nagyon megfáradt, reményvesztett feleséget játszik; a Kern Andrásét, aki egy igen régen látott színészi regisztert szólaltat meg újra, hiszen ki tudná magyar színpadon nála jobban hozni ezt a szkeptikus és önsorsrontó frátert, ki übereli az ő szeles legyintéseit, elnyújtott, gyors lép- teit, behúzott fejét - és néha, a legélesebb pillanatokban rémisztő éleslátását. Persze, hogy Kern mindent tud erről a Szergej Bazsovról, és miközben határozott, markáns vonásokkal megrajzolja ott előttünk, ő merészel némán és lemondóan figyelni, csöndben a háttérbe húzódni - és ezzel mégiscsak betölteni a teljes, hatalmas színpadot: nem lehet nem nézni, ha jelen van.

Alig néhány jó jelenet jut Lukács Sándor Szuszlovjának, de olyankor jó a hangja, a ritmusa, a jelenléte. Igó orvosnője megrendítő alakítás - pontosabban nyílegyenesen tart a nevetségesből a megrendítő felé, és ez a folyamat nagy színészi önfegyelemre vall: a végeredményt, a vállalt és lezárt szerelmet stációkon követhetjük végig,

mint valami modern kálváriát

Kissé szürke, kevésbé tehetséges partnere ebben a Vlaszt játszó Kolovratnik Krisztián, sajnos. Amiként Hegyi Barbara is szétszórt, semmilyen, darabos asszonynak mutatja Julija színésznőt. Szamosi Zsófia költőnője viszont gondosan összerakott, megcsinált figura, akárcsak a Bodrogi Gyula játszotta Szuszlov nagybácsi, ez a nő- és életimádó öregúr.

Remek párost hoz a sokgyerekes, egymást kereső, egyszerűségbe hajló Dudakov házaspár szerepében Blaskó Péter és Pap Vera. Az előadás egyik legszebb és már a bemutatón is hibátlanul sikerült jelenete az övék: kapkodó és panaszkodó abgangja során Pap Vera elejt egy gumifigurát, Blaskó fölveszi, zavarában megcsipogtatja, majd a felesége után siet.

Hegedűs D. Géza hatásosra veszi Salimov írót - az a hatása, hogy egy tökfej. De az, ahogy ügyetlenül és kétségbeesetten leteperi Varvarát, az megint csak megrendítő. A balfék.

Fesztbaum Bélának egy villanás jut, meg a megsemmisítően pitiáner és félresikerült öngyilkosság: lövés a vállba, persze.

Morcsányi Géza éppen száz évvel hozta előbbre a szöveget; ez jó, de az jut róla az ember eszébe, hogy lóg még nekünk legalább egy Három nővér-fordítással.

Csáki Judit

Figyelmébe ajánljuk

Amit csak ők tudnak

A nu metalon felnőtt generáció, azaz a mai negyvenesek visszavonhatatlanul az öregedés jelének tekinthetik, hogy kedvenc irányzatuk esetében az újat jelölő „nu” annyira indokolatlan, hogy a legfontosabb zenekarok – már amelyik még aktív – mind elmúltak 30 évesek.

Hová futnál?

  • - ts -

Az Ezüst csillag egy amerikai katonai kitüntetés, afféle vitézségi érem, nagy csaták nagy hőseinek adják, 1932 óta.

Cserbenhagyás

  • - ts -

A moziból nézve az Egyesült Államok tényleg a világ csendőre: minden korban megvannak a háborús veteránjai. De nem bánik szépen velük.

Irányított hálózatok

  • Molnár T. Eszter

A csoportterápiák általában vallomásos körrel indulnak. Valahogy így: Eszter vagyok, és hiszek a csodákban.

Kozmikus dramaturgia

E csoportos kiállítás nem csupán egy csillagászati vagy mitológiai témát feldolgozó tárlat, sokkal inkább intellektuális és érzéki kaland, amely a tudomány és a művészet határmezsgyéjére vezet.

A klezmer szelleme

Egykor szebb volt a zsinagóga belseje, amely most Művészetek Házaként funkcionál Szekszárdon. Igaz, a kettő között volt csúnyább is. A ház 1897-ben épült a grazi építész, Hans Petschnig tervei alapján, aki a helyi Bodnár-ház és az Újvárosi templom tervezője is.

Aki a hidegből jött

Bizonyára a titkosszolgálatok működése iránti nem szűnő érdeklődés is magyarázza, miért jelenik meg oly sok e tárgyba tartozó elemzés, átfogó történeti munka, esettanulmány, memoár, forrásközlés.

Szerbia kontra Szerbia: az ország, amely saját magával vív harcot

  • Végel László
Tavaly november elsején 11 óra 52 perckor leomlott a felújított újvidéki pályaudvar előtetője, 15 ember halálát okozva. Senki nem látta előre, hogy a szerencsétlenség immár közel tíz hónapja tartó zűrzavart és válságot idéz elő. A Vučić-rezsim azonban nem hátrál.