Nemcsak a Nike melegítőfölső, hanem a farmer, a két számmal nagyobb zakó, a nyári ruha (a jelmezt persze Szakács Györgyi tervezte) - de még ez a hétvégi ház-bokor is, melynek csak a kertjét meg a folyópartját látjuk Szlávik István Csehov-drappos alaptónusú, levegős díszletében. Ahogy az egymás melletti házak átmeneti lakói jönnek-mennek ezernyi bajukkal egymás közt, az eléggé pontosan idézi azt a bizonyos
csakazértis nyaralást
amikor a legnagyobb konfliktusok és viharok szoktak kirobbanni.
A drámában persze csupa olyasmi robban, ami maradna nyugton, ha a nyaralók nem nyaralnának. Ennyiben "csehovos" az egész: nem történik semmi különös, és ebből aztán igen nagy bajok fakadnak. Varvara - aki az "egy igaz ember" az egész társaságban - kétségkívül joggal panaszolja, hogy már "világos vágyaink sincsenek"; a második felvonást (és az első részt) záró kifakadásról - "Miért nem hagynak már békén?" - nem is beszélve. Csakhogy az ilyen intenzív dologtalanság idején, amikor az ember például ifjúkori diákat néz önmagáról és a párjáról, óhatatlanul addig nőnek és fokozódnak a dolgok, míg explicitté válik a globális és kollektív csőd.
Orvos, ügyvéd, mérnök, író. Egyiken sem látszik, hogy az, ami; elnyomja az iszogatós férfispleen, a kelletlen és kicsinyes női intrika. Valló igen ért ehhez a miniatűr-technikához, amellyel megérzékíti a felszínt és alatta az elnyomott-eltitkolt szenvedéstörténeteket, és igen jól ismeri az értelmiségi mivoltát elvesztett értelmiségi önsajnálatának ezernyi apró jelét is. Ott is van mind a Vígszínház színpadán - egyelőre nem eléggé összecsiszolódva, nem eléggé slágfertigen és nem eléggé bátran, de mivel ennek ránézésre alighanem az időzítés az oka, hát össze fog rázódni. A bemutatón nem mertek hallgatni vagy kivárni a szereplők, gyorsak voltak a replikák, kapkodósak a gesztusok, elúszott a rendezés sok finom poénja, mintha mindenki félt volna attól a csöndtől, amelytől Gorkij nyaralói méltán félnek.
Varvara így aztán a fejét kapkodja: baj van az öccsével, Vlasszal - pedig ő lenne az a bizonyos trónkövetelő, forradalmi nemzedék, tudjuk, kicsit később a Téli Palota... -, baj van a férj, Bazsov ügyvéd költő húgával is - fekete ruha, alanyi líra, bisszig modor. Persze a férjjel is baj van: mániás horgászás, depresszív hangulat. És a szomszédok-barátok köröskörül: a normatívákban gondolkodó, szeretetéhes és életgyáva orvosnő, a nagyhangú Szuszlov mérnök meg az ő csupa manír színésznő felesége, Dudakov, a sokgyerekes, formátlan jellemű orvos és az ő pletykaéhes, butácska, erőszakos felesége mind valamiféle megváltásra vár, amikor betoppan az író, az üres és híg Salimov - aki amúgy szintén megváltásra vár, leginkább Varvarától, de persze ebből sem lesz semmi. Pedig Varvara is mintha rá várt volna - míg meg nem látta. A testet öltött vágynak csúnya undor a vége.
A Víg a legerősebb csapatát játszatja ebben az előadásban: számos szépen kidolgozott, érett, bölcs és erős alakítást látni. A mértani középpontban ismét remek Börcsök Enikő - ezúttal egy nagyon megfáradt, reményvesztett feleséget játszik; a Kern Andrásét, aki egy igen régen látott színészi regisztert szólaltat meg újra, hiszen ki tudná magyar színpadon nála jobban hozni ezt a szkeptikus és önsorsrontó frátert, ki übereli az ő szeles legyintéseit, elnyújtott, gyors lép- teit, behúzott fejét - és néha, a legélesebb pillanatokban rémisztő éleslátását. Persze, hogy Kern mindent tud erről a Szergej Bazsovról, és miközben határozott, markáns vonásokkal megrajzolja ott előttünk, ő merészel némán és lemondóan figyelni, csöndben a háttérbe húzódni - és ezzel mégiscsak betölteni a teljes, hatalmas színpadot: nem lehet nem nézni, ha jelen van.
Alig néhány jó jelenet jut Lukács Sándor Szuszlovjának, de olyankor jó a hangja, a ritmusa, a jelenléte. Igó orvosnője megrendítő alakítás - pontosabban nyílegyenesen tart a nevetségesből a megrendítő felé, és ez a folyamat nagy színészi önfegyelemre vall: a végeredményt, a vállalt és lezárt szerelmet stációkon követhetjük végig,
mint valami modern kálváriát
Kissé szürke, kevésbé tehetséges partnere ebben a Vlaszt játszó Kolovratnik Krisztián, sajnos. Amiként Hegyi Barbara is szétszórt, semmilyen, darabos asszonynak mutatja Julija színésznőt. Szamosi Zsófia költőnője viszont gondosan összerakott, megcsinált figura, akárcsak a Bodrogi Gyula játszotta Szuszlov nagybácsi, ez a nő- és életimádó öregúr.
Remek párost hoz a sokgyerekes, egymást kereső, egyszerűségbe hajló Dudakov házaspár szerepében Blaskó Péter és Pap Vera. Az előadás egyik legszebb és már a bemutatón is hibátlanul sikerült jelenete az övék: kapkodó és panaszkodó abgangja során Pap Vera elejt egy gumifigurát, Blaskó fölveszi, zavarában megcsipogtatja, majd a felesége után siet.
Hegedűs D. Géza hatásosra veszi Salimov írót - az a hatása, hogy egy tökfej. De az, ahogy ügyetlenül és kétségbeesetten leteperi Varvarát, az megint csak megrendítő. A balfék.
Fesztbaum Bélának egy villanás jut, meg a megsemmisítően pitiáner és félresikerült öngyilkosság: lövés a vállba, persze.
Morcsányi Géza éppen száz évvel hozta előbbre a szöveget; ez jó, de az jut róla az ember eszébe, hogy lóg még nekünk legalább egy Három nővér-fordítással.
Csáki Judit
