Zene

Ezerötszáz ember jelenlétében (a Bartók-teremben ez telt házat jelent) ünnepelték Steve Reich 70. születésnapját. A "tribute-koncert" második része előtt Kepes András beszélt Reich magyar kapcsolatairól, majd a mester kapott egy középkeresztet.

Milyen sokat ígérő kezdet! Mintha egy könyv lapjai tárulnának föl a színpadon, és ez rendben lévőnek látszik, hiszen Jane Austen egyik remekművét (melyik nem az?!) - pontosabban annak színpadi változatát adják Győrben.

Harmincéves, épp most bízták meg Firenzében egy oltárkép elkészítésével, a királyok imádását ábrázolná. A szent családot a megszokottól eltérően igen nagyszámú bámészkodó venné körül; ámulat, hitetlenkedés, hódolat, öröm ülne az arcokon és feszülne a mozdulatokban.

Nyolc kis kritika

Az elektronikát felhasználó vagy azzal legalábbis kacérkodó előadók között markáns csoportot alkotnak azok, akik határozottan ragaszkodnak az úgynevezett hagyományos dalformához - még ha arról vallott nézeteik radikálisan el is ütnek az uralkodó konszenzustól.

Karácsony közeledtével valóságos szellemjárás kezdődik a zeneiparban.

A filmhez kapcsolható világbotrány nyilvánvaló píár, tárgyalásától eltekintünk.

Pedig Petőfi megmondta előre (s hát ez a legnagyobb költők legfőbb sajátja, előre megmondják) - feltesszük, a megfogadási százalék miatt nevezik őt a puszta költőjének.

Elárulok egy trükköt: ha négy ember beszélget egy kocsmaasztalnál, szinte egy egész előadás milyensége múlhat azon, hogyan ülteti le őket a rendező. Ha úgy, mint mondjuk harminc-negyven évvel ezelőtt volt kötelező - azaz szemben a közönséggel, mint Krisztust és az apostolokat az utolsó vacsorán -, akkor a rendező elsősorban a láthatóságra koncentrál, és kevéssé bízik a színészekben. Hogy egyéb rendezői elvekre, bátorságra, egyebekre már ne is következtessek ebből.

Az új verseskötet - huszonhét költemény - szigorúan szerkesztett, ikonszerű, egyiptomi rend. Mondhatnám úgy is: minden szónak egyenként ágyaztak meg itt, s a versek egészén is látható a lelkiismeretes részletmunka.

Az 1931-ben Hollandiában született és 1989-ben Ausztriában elhunyt író - W. G. Sebald mellett - alighanem a legmélyebb és legeredetibb német nyelvű író volt 1945 után.

Jonathan Swift jött rá elsőként, hogy nem mindegy, távcsövünk mely végéről szemléljük világunkat. Innen nézve közönségesek vagyunk, nevetségesek, kicsinyesek, jelentéktelenek, pitiánerek (legyen hát országunk neve Lilliput), amonnan nézve félelmetesek, ijesztőek, fenyegetőek, rémisztőek, veszedelmesek (legyen hát országunk neve Brobdingnagg, az Óriások földje).

Nyolc kis kritika