Beethoven Fidelio címû operáját 1805-ben, néhány betévedt, unatkozó francia katonatiszt elõtt mutatták be Bécsben. A szerzõ a bukás után még négyszer dolgozta át a mûvet, és újabb nyitányokat írt elé. Az 1814-es bemutató végül meghozta a sikert - a primitív prózadialógusok és a hiányos, rossz dramaturgia ellenére.
Az álruhát öltõ és Fidelio néven a fogházgondnok szolgálatába szegõdött Leonora - aki kitartásával és lélekjelenlétével megmenti a gyilkos fogházparancsnok (Pizzaro) sziklabörtönében sínylõdõ férjét, Florestant - Gundula Janowitz nem nagy volumenû hangján szólal meg. Az énekesnõ színpadi mozgása kissé merev, de kifejezõ arcjátéka, vakmerõség és félelem közt gyötrõdõ figurája mégis drámai és hiteles. René Kollo (Florestan) a II. felvonás sziklabörtön-jelenetét - a zene furcsán hátralüktetõ, amfibrachiszokban kapkodó lihegését - a kiszolgáltatott remény mintadarabjává emeli. Beethoven szabadságeposzában feltûnõ és szokatlan az idõs foglár, Rocco alakja: bár az opera elején a pénz fontosságáról énekel, késõbb busás pénzért sem vállalkozik a rejtélyes fogoly megölésére, majd a döntõ jelenetben döbbenten, béna rokonszenvvel figyeli, hogy feleséggé átvedlett segédje pisztolyt rántva védi meg parancsnoka ellenfelét... A párját ritkító figurára - a jólelkû börtönõr alakjára - Manfred Jungwirth megnyerõ basszusa hívja fel a figyelmet.
Leonard Bernstein odaadással, de túl színpadiasan vezényel, olyan vállmozgással, amilyennel lovassági indulókat szoktak dirigálni. Még némely módosítást is megenged magának: például a 2. felvonásvég Leonora-Florestan kettõsének G-dúr záróakkordját kitartva, a drámai kezdõakkordokat mellõzve suhan át a Finálét bevezetõ III. Leonóra-nyitányba.
Nagy nevek, híres hangok, jobb-rosszabb alakítások - és elégtelen dramaturgia. Mégis: az emlékezet a remekmû bizonyosságának titkos mércéjét és tudatát õrzi meg.
- balla -
Deutsche Gramophon, ORF
****
SEBASTIANO SOLDI: AZ ÓKORI KÖZEL-KELET MÛVÉSZETE Habár agyvelõm súlya testeméhez viszonyítva tizede az emberének, s persze én is tépázom olykor a saját fajtámat, fõleg ha hím vagyok és éppen átvettem a falka fölötti uralmat, és hébe-korba még az embernek is nekimegyek, ám irtóhadjáratot ellene sosem folytatnék. Amiként teljes közönnyel viseltem hiányát is évmilliókon át. Valamint az sem jutna eszembe, hogy képmásával díszítsem környezetemben a fák törzsét, illetve a vele folytatott egyenlõtlen viadalokat véssem karmommal úton-útfélen a sziklákra, sõt székhelyem bejáratánál is õt lássam, amint a hozzám, az állatok királyához vezetõ ösvényeket õrzi, a közeledõre ordítva jobb és bal felõl. Nemkülönben õrizkednék attól, hogy a zsákmányállataim soraiban végzett egészségügyi ritkításon kívül még meg is fosszam õket táplálékadó területeiktõl, kivágjam a lakhelyükül szolgáló erdõségeket csak azért, hogy bevegyek egy-egy kõbõl emelt, oromi sasfészket, felégessem vagy fellegeltessem a vadakat élelmezõ füves térségeket, hogy végül csak a viperák és a skorpiók lakhassanak jól a pusztában.
Ti, emberek, irigyeltétek erõm és gyorsaságom, de mert nem bíztatok önmagatokban, túlméreteztétek a csapást. Vadászatnak neveztétek módszeres kiirtásomat, mint ahogy igazságtételnek fajtársaitok halomra ölését, s helyénvalónak tartottátok, hogy a mészárlásért mûvészi magasztalás a jutalom.
Az ókori Közel-Keleten nagy számban éltem, de - amint e szép oroszlános képek is tanúsítják - ma már csak mészkõ vázákról, zsírkõ pecsétlõhengerekrõl, dioritsztélékrõl, bazaltsziklákról, engesztelõ áldozati medencék faláról, aranytálak fenekérõl, mázas csempékrõl, romvárosok kapuiból tekintek a képeskönyveket készítõk fényképezõgépeinek lencséjébe. Nézzétek egykori gyilkosaimat, az akkád, asszír, perzsa uralkodókat, nézzétek csigákba bodorodó szakállukat: az is az én sörényemet majmolja.
- halasi -
A mûvészet története 1. kötet, Corvina, 2006, 359 oldal, 6000 Ft
*****
Két Requiem Hogy ki a zseni és ki a korstílus szomorú névtelenje, azt drámai módon tudhattuk meg az estén, melyen elõbb Michael Haydn (1737-1806), aztán pedig Mozart egy-egy gyászmiséje hangzott el. Kortársak voltak, Michael ugyancsak Salzburgban dolgozott, amolyan invenciózus zenei szakmunkásként, akit testvére, Joseph olyannyira háttérbe szorított az utókor tudatában, hogy a mostani mûsorfüzetben is az õ arcképét közlik, tévedésbõl ellátva a Michael Haydn aláírással. Rekviemje 1771-ben annak a Schrattenbach érseknek a halálára készült, aki oly nagyvonalúan engedélyezte Leopold Mozartnak az utazgatást az akkoriban még csak csodagyerek Wolfganggal. Vashegyi György karmester és gárdája (Purcell Kórus, Orfeo Zenekar) nagy odaadással, szeretettel nyúlt a darabhoz, de gyengéin nem tudtak segíteni. Ezek élén a szobatiszta drámaiatlanság áll: M. Haydnnak mindegy, hogy a szöveg mirõl szól; legyen az utolsó ítélet rémsége (Dies irae) vagy a Lux perpetua örök békét ígérõ nyugalma, õ egyformán higgadtan, már-már blazírt unalommal dolgozza fel tárgyát - csak semmi kilengés, semmi váratlan ötlet! Ha az álom a halál rokona, Michael elérte célját, elnehezült szemhéjjal többször majd a földre hanyatlottunk kényelmes zsöllyénkben.
Nem így a zseni! Mozart a kezdeti nyugodt bevezetés után azonnal vált, a kórus után a szoprán ugrik föl, a dráma egyre fokozódik, hogy aztán a Kyrie kettõsfúgájában együtt könyörögjünk Krisztushoz, de a roppant Dies irae megmutatja, hogy õ csak azoknak kegyelmez, akik elvetették belsõ, meggyökeredzett gonoszságukat. Idáig szinte teljes egészében Mozart írta a zenét. A továbbiakban Richard Maundner rekonstrukcióját hallottuk, mely - különösen a Lacrymosa tételben - igen sikerült munka, remélhetõleg végképp leváltja Süssmayr bevett verzióját. Itt mintha a szólisták (Zádori Mária, Németh Judit, Kálmán László, Kovács István) is megérezték volna a nagyságot, míg a kórus az egész estén csodálatosan dalolt.
- csont -
Mûvészetek Palotája, december 2.
**** és fél
Terhelt Terkel Az animáció vágyakat fölszabadító jellegét egyre többször használjuk a felettes énünk által ledózerolt rémképek megtestesítésére. Szerencsés esetben kapunk valami kultúra- vagy társadalomkritikai pamfletet, amelyben alantasságainknak esztétikai szerepe lesz. Ám a South Parkhoz hasonló attitûd eléréséhez arányérzék szükségeltetik, ami a Terkelnél igen erõsen konvergál a sulyok elvetéséhez.
Mert rendben van, a nyugodt, dán mindennapok jóléte alatti rétegrõl, ha máshonnan nem, a dogmásoktól hallottunk eleget. Terkel dögunalmas apja egy szót ismételget, anyja füstöl, mint a gyárkémény, a nagybácsi egy ordas tahó, ennél maróbb gúnytól már a mozivászon is leolvadna. És persze a fõhõs és kortárscsoportja sem úszhatja meg kevesebbel. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha kedves alkotóink nem idõztek volna el túl sokat a happytreefriends.com oldalon, nem tanulmányozták volna túl sokat a mesefilmek és a beteges horror nászából született gyöngyszemeket. És ezzel nemcsak a vér áramlása indul meg (szügyig járunk ugyanis a testnedvekben), hanem az egész alkotmány szétesik, és amikor felcsendülnek a thaiföldi kisgyerekek szexuális kizsákmányolásán derülõ dalocskák, az emberben felmerül az elsõ bekezdés elsõ mondatában rejlõ kérdés, mármint hogy eszközeink és anyagaink nem határolják-e be alkotásunk sorsát és irányultságát, avagy jó ötlet-e, hogy a Káromkodás Zrt. megpályázza a katedrálisépítési tendert.
- dercsényi -
A Budapest Film bemutatója
**
Természetes Vészek Kollektíva: PRE-ACTIO Az Árvai György vezette Természetes Vészek Kollektíva mûködése 1984-ben maga volt a punk a magyar kortárs tánc, illetve performansz területén. A formáció változik, de azóta is tart elõadásokat, amelyekben úgymond helyzetelemzéseket végez az ember önmagához és természetes környezetéhez való viszonyairól, és teszi ezt úgy, hogy még felsejlik benne a "nó fjúcsör" filozófia. Kevés színészi jelenléttel, inkább kép- és hanghatásokkal dolgozik. A most bemutatott opusz, az úgynevezett Haláltrilógia befejezõ része viszont az elõzményekhez képest tompa puffanás; az öngyilkos merénylõ lélekrajza amennyire aktuális, annyira közhelyes. A tér most is sötét, vagy ötven nézõ foglalhatja el benne bárhol a helyét. Szétszórt igazolványképek között két kivetítõ a földön, ahol Gergye Krisztián, a terrorista (taxisofõr?) fehér abroszról feltehetõen arab ételeket fogyaszt, majd bevérzi a karját egy értelmezhetetlen mûvelet során, végül leborotválja az altestét és a fejét. Középen egy kvázi színpad szélén két monitor zsezseg, amelyeken reklámképek, illetve híradófelvételek váltják egymást, de van, hogy felolvas valaki egy "a történelem zabigyereke vagyok" típusú, rosszul megírt szöveget, egy valódi terrorista búcsúlevele nyomán. Sebaj, még reménykedünk, de hasztalan. A lila terrorista show-nak három zseniális pillanata van. Az egyik, amikor Gergye teljes menetfelszerelésben valóságosan megjelenik a nézõk között. Senki nem veszi észre, és ez félelmetes. Bármi épülhetett volna erre, mondjuk egy kis nézõterror, de maradt a meztelenség, ami pusztán látványnak kivételes. Jó továbbá, hogy a rituális felszerelkezés után nem történik robbanás, a merénylõ mint egy fuvallat tûnik el a semmibe. Legjobb meg a vég, mert lehet vitrint nézegetni: szétszórt véres cuccok, cumi, mobiltelefonok, végtagnak látszó tárgyak gyilkosság után. Giccses nagyon, és ekkor derül ki, hogy a mondás, miszerint ha a vége jó, akkor az egész is, mennyire nem igaz.
- sisso -
Trafó, november 25.
**
Kiskarácsony mindenáron A nyári uborkaszezon mellett köztudottan a karácsonyi idõszak számít a legnívótlanabb hollywoodi periódusnak. Az idei évad a szokásos módon rosszul, de a szokottnál korábban indul: a nyereségvágyból elkövetett szezonális családi kínzás felzárkózása a majdani kínálathoz viccfaktorban és szereplõi önmegalázásban méltó ellenfele jövendõbeli társainak. Merthogy ilyen tompa ötlet még egyéb témájú filmben se nagyon fordult elõ. Történik ugyanis, hogy a frissiben beköltözött (és sajnálatos módon Danny DeVito által életre hívott) jövevény saját házának ünnepi kivilágításában véli meglelni egyébiránt boldognak tûnõ élete értelmét. Nem aprózza el holmi hatvanwattos izzókkal és ázsiai import lampionokkal; álma, hogy szürke egzisztenciája felkerüljön az emberszámba vett lények térképére. Köpcös termete és erõsen megalomán alkata nem elégszik meg akármivel, leghõbb vágya, hogy felcicomázott lakhelyének fényei a messzi kozmoszból is bemérhetõk legyenek! Jack Lemmon és Walter Matthau gyûlölködõ szomszédpárosa nyomán a DeVito és Matthew Broderick kettõs debilkedésének már az elején rögtön tudható a másfél órával késõbb eldurrantott szájbarágós konklúzió, mely szerint az egységes családban és nem az egoista családfõkben rejlik a békés ünnep kulcsa. A Szomszéd nõje mindig zöldebb inspirálta gyûlölködés azonban messze esik ártatlan elõdjétõl, így aki családi szórakozásra vágyik, hallgasson Andersen-hangoskönyvet, vagy menjen hógolyózni.
Balázs Áron
Forgalmazza az InterCom
*
Lady Sovereign: Public Warning Lily Allen után itt egy újabb brit leány, aki a Myspace-en elérhetõvé tett húzószámok (meg persze a szigetországban ma is forgalmas kislemezpiac) segítségével már hosszú hónapokkal azelõtt befutott, hogy a debütáló albuma megjelent. A siker mértéke persze eltérõ, Louise Amanda Harman, alias Lady Sovereign még nem egészen a fõsodorban tempózik, de szóba hozott kortársnõjével ellentétben ez a szédült kis grime MC furcsán is mutatna a Danubius kívánságmûsorában. Hiszen míg dalaiban Lily Allen alapvetõen egy petite brunette londoni bakfist szólaltatott meg, aki olykor átugrik a szomszédba, hogy ott beszívva nézze pajtásaival az Office epizódjait, addig erõszakos számaiban Lady Sovereign a pergõ vakolatú lakótelepek verekedõs fruskáinak hangján szövegel. Azokén, akik, amint azt hõsnõnk a Love Me Or Hate Meben kihangsúlyozza, körmüket nem manikûrössel fazoníroztatják, hanem tövig rágják, és akik büszkén feszítenek kapucnis pulcsijukban (Hoodie). Azért, hogy ez a plebejus szövegelés halálosan szórakoztató legyen, alapvetõen két dolog szavatol: az egyik a jellegzetes, az öniróniát is jól ismerõ brit prolihumor, ami nemcsak az igen jól elcsípett rímeket, hanem a kiscsaj hanghordozását is meghatározza, a másik pedig a bravúros szövegmondási technika; Lady S mindvégig elképesztõ ritmusérzékkel hadarja sorait, itt-ott (Public Warning, Little Bit Of Shhh) kimondottan virtuóz szódarálást hallhatunk. Így persze sikerrel elfedi, hogy komolyabb mondanivalója egyelõre nem nagyon van neki - persze ki az, aki ilyesmire vadászna egy alig huszonéves lány poplemezén?
G. A.
Def Jam, 2006
**** és fél
Casino Royale Itt van minden kellék, ami egy Bond-filmhez kell: félszemileg aberrált fõgonosz; kopasz, funkció nélküli mellékgonosz; szõke nõi nagyongonosz (talán meglepetésnek szánták), tréfás barátok, még mókásabb árulók s legfõképpen: a reform-Bond.
Pierce Brosnan 11 éve alatt hozzászoktunk a kellemes angolos ritmushoz: az õ arca még akkor is lelki békérõl árulkodott, amikor Arhangelszkben egy repülõgép után vetette magát, hátha utoléri.
Daniel Craig azonban több szempontból is maga mögé utasítja a 2002-ig enumerált 007-eseket. Tény, hogy nem a legokosabb arcú ember a világon, de ezt remekül ellensúlyozza, hogy brutális, a végletekig öntelt (ezt jól meg is mondják neki), valamint csak akkor bír dugni, ha igazán szeret - ellentétben a régiekkel, akik a leghalványabb nõi mosoly után is rögtön az ágyban voltak. És ez még hagyján, új barátunk több hibát vét egy filmben, mint összes elõdje az eddigiekben, magasabb helyekrõl ugrál le, mint Jeff Goldblum lánya a Jurassic Park 2-ben, minden jármûvet futva elõz (kocsija nincs, összetörte), ellenségei vérét issza (szó szerint) és átmegy a falon is, amit a Tökéletes katona óta senki nem tett meg (ti. nem volt hozzá képe, úgy értem pofája). Viszont többet látjuk fürdõgatyában, mint öltönyben, ami a higiénikus világkép propagálásán túl arra is jó, hátha elhiszi valaki, hogy tényleg képes csapvízzel ölni, és világít a szeme a sötétben (láttam). A Casino Royale tehát akció közben látványos, nyugalmi állapotban vicces. Ha meggondolom, ezért illik szeretni.
Solymár Sándor
Az InterCom bemutatója
***
