Jonathan Swift jött rá elsőként, hogy nem mindegy, távcsövünk mely végéről szemléljük világunkat. Innen nézve közönségesek vagyunk, nevetségesek, kicsinyesek, jelentéktelenek, pitiánerek (legyen hát országunk neve Lilliput), amonnan nézve félelmetesek, ijesztőek, fenyegetőek, rémisztőek, veszedelmesek (legyen hát országunk neve Brobdingnagg, az Óriások földje). Swift zsenialitása, hogy egyazon terrénumot egyszerre két látószögből volt képes érzékeltetni.
Ideje lenne végre feltalálnunk azt a gukkert, amelybe, ha belenézek, minden szép, esztétikus, szemrevaló, dekoratív, takaros, ha megfordítom, ugyanaz rút, fertelmes, rusnya, visszatetsző, csúf.
Hajdu András elindult ezen a fölfedezői úton. Az eddigi látcsövek horizontján csupán a bővített újratermelés logikájának kifogyhatatlan szociofotói tűntek föl, az idegenszerűségében bizarr, a szemlélődőtől mért távolságában egzotikus, a felvilágosultan érdeklődő, s az aufkléristán elfogadó számára idegenségében szép, a mások privát életébe, öltözködési vagy épp vetkőzési szokásaiba voájőrködve beleborzongó, ámde végső soron mindent és mindenkit összetéveszthetetlenül sötétnek, koszosnak, rendetlennek, azaz rútnak látva és láttatva.
Hajdu végre megfordította a távcsövet. Nem archaizál, nem gyárt mítoszokat, s nem az elveszett Éden után kutakodik, hanem kilép a totális bizonytalanba. Helyesebben benne marad: semmi romantika, semmi exodus, nem vágyódik el, s nem akarja azt hazudni, hogy a cigánytábor az égbe megy. 21. századi szemmel lát, s időn és téren kívüli, azaz intemporális tisztességgel láttat. Több képén ott ragyog az ég létezhetetlenül kék tekintete, mintha legalábbis (nem perspektivikusan, hanem morálisan értve) föntről nézne alá, onnan, ahol egyik világot a másiktól nem a szépség és rútság választja el, onnan, ahol mindenki szemrevaló, még az is, aki innen nézve csúnyácskának tűnik.
Hajdu fotós, akinek a látvány - érthető módon - az elsődleges és minden más egyebet meghatározó élmény. Képei felettébb dekoratívak, ebből nem enged, s helyesen teszi: egy fényképész becsülje meg tárgyát, s ne becsülje alá saját korát, amely a vizualitás legrafináltabb pompázataival és tobzódásaival, s legszédítőbb szcénáival keríti hatalmába, igézi meg és taszítja mákonyos bódulatba a nézedelemre folytonosan kiéhezett-kiéheztetett publikumot.
Hajdu reklám- és divatfotókat tár elénk, s ezt minden pejoratív él nélkül, a legnagyobb elismerés hangján írom. Akár manökeneket is fényképezhetne, de nem fényképezi őket, mert érdektelenek. Nem pusztán a látvány, a szimpla vizualitás felől, hanem Hajdu nézőpontjából, az odafönt moralitásából és ethoszából alátekintve sem azok. Ám képeinek szereplői annál lenyűgözőbbek és fontosabbak. Hajdu divatdiktátori szerepbe lép, a moralitás sztájlisztja válik belőle. Szereplőit nem pusztán a kisebbséghez tartozás köti össze, sokkal inkább az, hogy valamennyien a többségnek szánt példázatok kívánnak lenni: a szent család idilli jelenetét megidéző, tekintetét az égre szegező érzéki fiatalasszonnyal, a földre lefelé pillantó családfővel és az apjához búvó, alig-alig látszó fiúcskával; a bruegheli mozdulatot d'artagnani testtartással elegyítő, szemét amcsi pilótás napszemüveggel eltakaró, utánozhatatlanul elegáns hegedűsével, aki - aligha kétséges - még Paganinit is az asztal alá virtuózkodná; Caravaggio színeiből, fényeiből és árnyaiból kiragyogó, elszántan szerető Madonnájával; a gyerkőcöktől körülrajongott, valóságos férfi istenné magasztosuló korpulens Dionüszoszával; a zöld mezőt olajvezetékkel karistoló posztmodern és eurokompatibilis játszóterével; az orwelli hangulatot árasztó épületek közé bilincselt külvárosi prófétájával; a Krisztus-pózban összerogyó, ám odafentről nem segítséget remélő, inkább kérdésével az égieket zavarba ejtő férfiújával (Éli, Éli, lamma szabaktani? Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?). Hajdu elbeszélő kedve epikus méretűvé dagadó történeteket merevít ki az exponálás egy-egy létezhetetlenül rövid pillanatára: vajon honnan, s hová tart a mező zöldje és az ég kékje keretezte tájban, irdatlan, ám valószínűtlenül ragyogó nagybőgőjét lazán vállára vető, apacsinget öltött muzsikus? S az együvé tartozásukat a másik vállán pihenő kéztartással megpecsételő testvérpár fölött megváltást ígér-e a már-már teátrálisan-barokkosan bezúduló égi fényjelenség?
Filisztercopfos urak észjárásával persze föltehető a kérdés: joga van-e mindehhez Hajdunak? Joga van-e hol szelíd iróniával, hol azonosuló szenzibilitással idealizálni az idealizálhatatlant? A válasz csak egyértelmű lehet: igen, kizárólag ehhez van joga. A szokatlanul szép, mondhatni lírikus formavilág, a vizualitás ragyogása nem eltakarja, nem lefedi a távcső másik végét, inkább felerősíti. Így minősíti át a látvány szépségét a befogadás és azonosulás szeretetévé.
A "szép az, ami érdek nélkül tetszik" esztétikai elvét hirdető Immanuel Kant Hajdu képei láttán feltehetően elszégyellte volna magát. A königsberginek rá kellett volna döbbennie tévedésére: Hajdu képei szépek, mert érdekek fűznek hozzá.
Mindnyájunk érdeke, hogy szépnek is lássuk ezt a világot. S a távcsövet megfordítva a magunkét elviselhetetlenül rútnak. Az igazság a távcső megfordításának pillanatában lakozik.
Pallas Páholy, V., Alkotmány utca 15. Megtekinthető december 20-ig
