Az elektronikát felhasználó vagy azzal legalábbis kacérkodó előadók között markáns csoportot alkotnak azok, akik határozottan ragaszkodnak az úgynevezett hagyományos dalformához - még ha arról vallott nézeteik radikálisan el is ütnek az uralkodó konszenzustól.
Mindez csupán részben mondható el a bergeni illetőségű Erlend Oye munkásságáról - nem mintha nem volna egészen kiváló dalszerző, ám számára az elektronika csupán átmeneti kitérő, mely után, úgy tűnik, visszatalált az organikusabb zenei formákhoz. Oye munkássága igencsak sokrétű: először is tagja a Kings Of Convenience nevű, egészen elragadó nu-folk duónak: a földijével, Eirik Glambek Boével közösen szerzik a dalokat, mindketten gitároznak (főleg akusztikus hangszeren) és énekelnek - tiszta Simon és Garfunkel, gondolnánk, csakhogy erre rátelepül még valami meghatározhatatlan buggyant hangulat, ami csavar egyet a dolgon. Emellett Oye elkészített egy egészen figyelemreméltó mixet a dj-Kicks széria keretében, és - ráadásul - berlini zenészbarátaival világra hozta a Whitest Boy Alive nevű zenekart. A formáció eredetileg elektronikus tánczenekarként indult, ám manapság zenéjük egyáltalán nem tartalmaz programozott részeket. Ezzel szemben idén megjelent első lemezük, a Dreams valóságos csemege azoknak, akik szeretik a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának brit gitárzenéjét (Oye e korszak utáni vonzódásáról pontosan tudósít a youtube.com-on megtekinthető akusztikus Boys Don't Cry-feldolgozás). A mágikus norvég ezúttal jórészt elektronikus gitáron bontogatja az akkordokat, és hozzá remekbe szabott, dinamikus dalok sorát énekli fel, míg a zenésztársak kellően feszes ritmikai kíséretet szolgáltatnak mindehhez - az eredmény pedig egy semmihez sem hasonlíthatóan egyedi és hangulatos lemez.
A Broadcast zenei forrásai ehhez képest részben eltérők, de persze sok a hasonlóság is: a formáció eredetileg kvartettként alakult, ám az idők során duóra apadt, jelenleg éppen Trish Keenan énekesnő és James Cargill alkotja a zenekart. A Broadcast hangzását mindig is sajátos kettősség jellemezte: míg Trish hangja szinte már egy hatvanas évekbéli folkelőadót sejtetett (s erre csak rásegített a frufruval súlyosbított retro-look), addig a zenészkollégák mindezt egy egészen valószínűtlen akusztikus-elektronikus hangkollázzsal egészítették ki - mindez hol magával ragadóan megkapó, hol meg szinte taszítóan atonális, de leginkább egyszerre mindkettő. A rokon lelkek között egyaránt szokták volt emlegetni a The United States Of America nevű klasszikus pszichedélikus popbandát és az alighanem jóval ismertebb Stereolabet, egyik első publikációjuk pedig a St. Etienne Angeljének saját képükre szabott verziója volt (Casino Classics, 1996). Kiadójuk, a Warp idén úgy határozott, hogy egy albumra gyűjti az összes eddigi B oldalt és ritkaságot, a kislemezeken, EP-ken és válogatásokon található úgyszólván valahány Broadcast-számot. A Future Crayon ennek megfelelően több mint szimpla válogatáslemez: tökéletes keresztmetszetét nyújtja a zenekar egész pályafutásának, s aki eddig nem merült el a Broadcast világában, annak mindez perfekt bevezetés. Ráadásul a kísérletibb darabok mellett számos olyan, szinte slágernek is nevezhető szerzemény hallható, mint például a nyitó Illumination vagy éppen a Where Youth And Laughter Go. A maga borultabb módján is megkapó és helyenként minden elektronikus torzítás ellenére szép a Broadcast zenéje - rászolgál a figyelmünkre mindenképp.
Bubbles/Neon Music, 2006; Warp/Neon Music, 2006
