Az új verseskötet - huszonhét költemény - szigorúan szerkesztett, ikonszerű, egyiptomi rend. Mondhatnám úgy is: minden szónak egyenként ágyaztak meg itt, s a versek egészén is látható a lelkiismeretes részletmunka. (Lator kötetének amúgy is egyik mozgatója a meg nem nevezett, de minden sorban ügyelő, emlékező lelkiismeret.) A könyv három ciklusra bomlik. Ezek közül az első kettő (Erdő, A Herceg halála) 1999 és 2006 közt írott szövegeket tartalmaz, míg a harmadikban öt átírt vers sorakozik, 1946/2006-os, illetve 1949/2006-os keltezéssel. Az egész anyagot Prológus vezeti be (a Szürke műterem című vers, Váli Dezső képe alcímmel), és Epilógus zárja be (egy 1970-ben keletkezett darab, A szobrász).
A fiatalkori versek kigyűjtésével egyidejű új versközlés azt sejteti, hogy a háború rombolásából épp hogy kilábalt költő egész életében megőrizte azt a metaforikus mintaegyüttest, amelyben állandó tartalmait kifejezte. Az ifjú halálélménye szorosan kapcsolódik az érett mester tapasztalati köréhez. A növényi-alvilági burjánzást sokrétűen ábrázoló, egyetemes látomása az újabb költeményekben tovább mélyül, de határtalan határa nem változik. És eddigi szemérmes, bár izzóan erotikus hangneme most mintegy szellemi dimenziót nyer: még a testi gerjedelem mögött is egy magasabb erő pályarendjét érezzük.
A könyv első fele - helyenként a költő egyik kedvenc motívumát, a festészet képi delejét részletezve - újra megidézi, elmélyíti Lator
transzcendencia felé szító
látomásvilágát. A Váli-, Mednyánszky- és Csontváry-képek leírásai egyfajta teremtést megelőző, a kezdet és a vég "előtti" vetekedés, amorf gomolygás képzeteit sodorják, s egy-egy hirtelen kipattanó egzisztenciális állítás köré csoportosítják. Ezt a helyet meg kell keresni, fel kell tárni, meg kell nyitni a vers többszöri olvasása közben: a zaklatott leírás így nyer távlatot, töltetet (ezért több, mint meztelen illusztráció). A Váli-versben például a színek harca a "külső fény átcsap"-ását előzi meg, s - ahogy a költő írja - "nem színek versengése ez", hanem "lapok és síkok szerkezete", s ezen túl történik meg az, ami miatt a vers felemelkedik a soktagú jelentés szférájába: "ebben a festett térnél tágasabb / ürességben valami felszakad / hogy ez a senkié és semmié / ez a termékeny anyaméh / megnyílik befogadja és kiadja / azt ami még alig több mint a semmi / de bizonyosan meg fog majd jelenni / körülrajzolható alakja". Hosszan idéztem, mert ebben a versben is jól látható a Lator-vers technikája, látomásának természete és költői anyagmozgatása: dúsan felrakott, választékos szókincs, óvatosan megközelített mélyrétegek, szűkszavúan megragadott következtetés. A festményleíró verseket néhány nagy erejű egzisztenciális mű követi. Ezek a pusztulás, a változás ("feltámadás"), a testiség, a "fényes féleszmélet" veszteségeket és "szép egészre" szomjazó tapasztalatait szűrik verssé, tökéletesen kidolgozott ötös-hatodfeles, rímes jambusokban. Lator e megrázó darabokban olyan emlékező alanyt rajzol meg, aki az érzékiség emlékeiben egyfajta elixírt, a semmi felé vezető útra való megerősítést lát, a kaotikus Õsidő ábrázolásaiban pedig a létezés örök erejét, egyedi életünkön átívelő túlméreteit éri meg. Itt nemcsak egy fel-felajzott eszmélet sorolja részleges emlékeit, hanem az életnek a rothadással szembeni fölényében bizakodó szellem próbál létérveket megfogalmazni. Az Erdő gyönyörű sorait idézem: "Ez az erdő azt mondja: semmi / nem vész el, ezt isméli egyre. / Ami szétzüllött, újrakezdi, / egyetlen ízét sem feledve. / Vagy csak azt mondja ez az erdő, / amire szomjazik a szellem? / Hogy is vallhatna mérhetetlen / erejével az élet ellen?" Itt olvasható a kötet címadó, mágikus nagy verse, a holt feleség alakja köré szőtt, az elmúlt élet apróságaiból derűt sugárzó A tér, a tárgyak.
A második ciklus az emlékek őrét kísértő gyötrelmes látomásokat sorjázza. A lírai halandó nem menekülhet a metafizika nyomasztó fogalmaitól, s végül itt is, ebben a tartózkodó, minden lélektani-teológiai miazmát elutasító művészetben felbukkannak azok a személyes sorsunkon túlról integető képzetek, amelyek eddig is a késő férfikori költészettípusok legmélyebb rétegeit alkották ("érthetetlen isten", "a lélek pincéi", "a vétek", "úgy látszik, bűnbe estem", "feltetszett az ítélet felettem"). A költő itt bibliai mélységből és mélységgel szól, s itt-ott megidézi azokat a szöveghelyeket, amelyek versei mögött munkálkodtak. Három dolog különösen érdekes itt. Az egyik: minél egyetemesebb a megfogalmazás,
annál személyesebb, annál egyszeribb
a tapasztalat (ez szerintem Lator László összegző lírájának nagy újdonsága). A másik: a költő objektivitásra törekvő beszédmódját erősítik a megrázó mottók. Egyet idézek, Lampedusától: "Vajon miért akarja úgy az Isten, hogy senki se haljon meg a saját arcával?" Ezek egyrészt forrást jelölnek, ujjal mutatnak a költői elrugaszkodás pontjára, másrészt csökkentik a személyes beszédmód nyomasztó szuggesztióját, s valamely közös lírai kar szólamává formálják azt.
A harmadik, a legfontosabb elem: Lator új költészete fokozottan visszaveszi a szavakat. Ezen azt értem, hogy egyre kevesebb szóval képes megkörnyékezni, bekeríteni az elmondhatatlant. De azt is értem, hogy újra a költészet szótárába iktat olyan szavakat (még ha olykor rögtön viszonylagosítja is őket), amelyekről az újabb korban azt hittük, elkoptak, halálra gémberedtek, hosszú némaságra ítéltettek. Bátor leírni újra ezt: "mintha egy ... még beíratlan lélek játszana" (a lélek szó többször is felbukkan a könyvben); vagy ezt: "amire szomjazik a szellem"; aztán: az ölyvek "a végtelen jelét írják az égre"; s még egyet: "Sokféle volt és kísértő az Éden".
E költészet egyik nagy érdeme, hogy a szavakat visszavezeti eredeti értelmükre. A költészet válságából való kivezetés egyik útja, lehet, hogy királyi útja ez.
Az életmű vége lassan összeérik az elejével, s ez a jegy - Goethe is így tudta - a maradandóság biztosítéka.
Európa Könyvkiadó, 2006, 68 oldal, 1600 Ft
