Zene

Elõkelõ - divatjamúlt, de jó kis szó ez itt -, tehát elõkelõ és mélyen komolynak láttatott tárlat állítja sorba leendõ közönségét a Mûcsarnok lépcsõin: 118 kép 16 francia város 26 múzeumából, négyszáz év festészete, fény és árnyék jeligére. Óriási apparátus, sok pénz, nagy munka, s a golemizálódni látszó mûvészettörténet Budapesten is megmutatta, hogy ha beléje helyezik az apparátust, a munkát, de legelõször a pénzt, éledni képes - mindhalálig.

Alapos tényfeltáró írás, amelybõl hitelesség sugárzik, ezért aztán jól olvastatja magát, csak úgy zizegnek a lapok - házi használatra a szociográfia fogalmának ez a meghatározása nekem bizony megfelel. Még jobban megfelelne, ha egy helyben állna a világ, ám nem ez a helyzet, így aztán alaposság és hitelesség mércéi - tényrõl és feltárásról nem is szólva - hajlamosak az elmozdulásra. De ami a leginkább változékony, az a mûvek közege.

Az új címbõl - A filléres opera lett a Koldusoperából vagy a Háromgarasos operából - már gyanítani lehetett: nem ez lesz az egyetlen eltérés a színházi kánontól az Örkény Színház elõadásában. Eörsi István új fordítása nyomán meg-megcsikordulnak a kisimult dalszövegek, ezért aztán ismét odafigyelünk rájuk. Bagossy László rendezése pedig annyira "elidegeníti" a darabot saját közegétõl, hogy ugyancsak felébreszti a nézõi kíváncsiságot: mit lehet errõl még kitalálni?

A kiváló magyar zenetudósnak, Bartha Dénesnek, amikor 1960-ban Bach-monográfiáját írta, majdnem ugyanannyi dokumentum állt a rendelkezésére, mint Christoph Wolffnak negyven évvel késõbb. Pontosan tudta, hogy Bach utolsó éveiben mennyit keresett, ahogy azt is, hogy Bach hangszerekkel is kereskedett, mégis arra a következtetésre jutott, szemben Wolff-fal, hogy Bach koldusszegény volt.

Társadalomrajz, melodráma, kosztümös történelmi s nem utolsósorban tézisdráma, ez mind (vagy mindbõl valamennyi). A zsáner hozzávetõleges belövésénél fontosabb azonban, hogy ez egy felnõttfilm, felnõtt nézõkhöz szól felnõtthangvételben, ami kiveszõben van a moziból.

lemez Csajkovszkij: IV. szimfónia, Romeo és Júlia nyitány Új CD-jén Fischer Iván a Fesztiválzenekar élén csontra nyúzott műveket tűzött műsorra.

Tegnap este óta R.E.M.-sorok kavarognak a fejemben, dalszövegfoszlányok, innen-onnan. That's me in the corner, that's me in the spotlight. That's sugarcane, that tasted good, that's cinnamon, that's Hollywood. I'm pushing an elephant up the stairs. Hey, what's the big deal, I'm an animal. Leaving New York never easy, I saw the light fading out. This one goes out to the one I love, this one goes out to the one I left behind. Everybody hurts, everybody hurts, sometimes. I'm sorry, so sorry. Andy, are you goofing on Elvis? Hey, baby, are you having fun?

A már-már áttekinthetetlen kortárs elektronikus zenei színtér bõséggel ontja a maradandó alkotásokat, de Tim Hecker Mirages és Brian Lustmord Carbon/Core címû albuma igazán kitüntetõ figyelmet érdemel. Mindkét esetben többrõl beszélhetünk magával ragadó zenénél: Hecker és Lustmord egészen különös világot épített fel.

A fény rendben, beállítva az expozíciós idõ, az objektív egy állványra helyezett burkolólapra, csempére szegezõdik, és katt, már kész is a fotó, nyilván valami selymes-színes brosúrába lesz. A majsztró kilép a gép mögül, s felrakja a következõ modellt. Egy tök ugyanakkora, tök ugyanolyan színû (a leghétköznapibb fehér) csempét. Ugyanaz a mûgond, ugyanaz a kimért tempó. Mahmut még megismétli néhányszor a minuciózus mûveletet, s mi már mindent tudunk, igaz, ekkor tán nem gyanakszunk rá. Persze, Michelangelo, széklábesztergálás közben - a belenyugváson túli meleg biztonságban...

Lilly Wust, alias Aimée 28 éves hétköznapi német nõ. Négy gyermekkel és egy náci férjjel. Gondos szüleinek köszönhetõen eltemet-te leszbikusságát, férjhez ment, számtalan szeretõt tartott, de soha nem szerette a férfiakat. Felice Schragenheim, azaz Jaguár élénk, húszéves, leszbikus zsidó lány. Hamis papírok segítségével próbálja túlélni a náci Berlint.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy milliomoscsemete, úgy hívták, hogy John Fitzgerald Kennedy. Apja politikai pályára kényszerítette, s több millió dollár felhasználásával elõbb képviselõvé, majd szenátorrá választatta. Egy jól fizetett szakértõi csapat összegyûjtött neki egy könyvre való információt, neki csak le kellett diktálnia, mégis Pulitzer-díjat kapott érte.

Eget rengetõ siker volt. A szereplõk valamennyien pazarul játszottak, táncoltak, énekeltek, a zenekar remek formában muzsikált, a közönség pedig az elõadás végén tombolva ünnepelte a szemmel láthatóan fáradt, ám boldog mûvészeket.

Hát igen, valamit elveszítettünk, gondolom, amikor belépek az indiai elefántcsorda etetésére méretezett foyer-ba. Vége a zeneakadémiai korszaknak, itt most nem fogunk randevúkat megbeszélni barátunkkal, kedvesünkkel, jó ismerõseinkkel, vége a tislizõs cigizéseknek - lehet itt egyáltalán dohányozni? A hely minden, csak nem intim, és vajon az lesz-e valaha is? A kérdés nem szónoki, az idõ majd választ ad rá. Egyelõre, mint oly sokan mások, magam is kissé tanácstalanul kóválygok az emeletek, pontosabban szintek között.

A ColorStar elismerten az egyik legjobb, legütõsebb koncertzenekar, amely feszes produkciójával bármikor képes megmozgatni közönségét. Kevéssé ismert és magától értetõdõ, milyen jó lemezeket bírnak készíteni: fõleg azért, mivel erre a magyar zenekiadás jól ismert állapota miatt amúgy sincs sok lehetõségük - legutóbbi, érdemdús Via La Musica címû zeneanyaguk például még 2001-ben jelent meg.